2015.01.03. 16:45
Vendégkommentár: Kellenek a gondolatok
<em>„Hajléktalanom” – Laci – nagy bajban van. Az épületet,ahol meghúzta magát bedeszkázták, nincs hová mennie. Hideg van, éhes és holnap szenteste...</em> <strong>Baranyiné Méta írása.</strong>
„Hajléktalanom” – Laci – nagy bajban van. Az épületet,ahol meghúzta magát bedeszkázták, nincs hová mennie. Hideg van, éhes és holnap szenteste... Baranyiné Méta írása.
Segíteni szeretnék, de nagyon nehéz... Mindenhol falakba ütközöm, süket fülek, közöny. Aztán kis reménysugár. Van valaki, aki már nem először nyújt segítő kezet – ismét támogat. Kapcsolatot teremt a Vöröskereszttel, hozzásegíti őt a bejutáshoz.
Indulás, lábakat elő – gyorsan tüdőszűrő, majd irány a Baross utca gyalog. Megyek vele, biztos, ami biztos... Tudnom kell, hogy bejutott... Hosszú az út, beszélgetünk: sok minden szóba kerül. Keserűség, csalódások, kudarcok. Mondom: már nem ezzel kell foglalkozni. Fel a fejjel és jobbat, többet tenni – MAGADÉRT! Itt a lehetőség. Törékeny, nagyon vigyázz rá... Fogadkozik... lássuk, mi lesz belőle... Odaérünk, bejut. Öröm.Meleg van, tiszta ágy, zuhany, kis szekrényke, rendszeres meleg étel. Neki ez a minden... és a lehetőség a jobbra, szebbre.
Én örülök és aggódom. Nagyon. Erőt merít? Megerősödik, vagy még lejjebb süllyed? A lelke mennyire sérült? Képes még AKARNI? Beszélgetünk, próbálom felrázni: higgye el, hogy jobb lesz. Elköszönök: – Boldog Karácsonyt... Elindulok hazafelé. Már nem gyalog, elég volt – fáj a lábam, mindenem... Útközben pereg a „film”. Sok mindenen túl vagyunk együtt. Sok falon, süket fülön, közönyön... Érdekes, de hálás vagyok – neki is. Sok mindenért. Rengeteget segített a mentett kutyáknál! Nélküle nem ment volna. Együttműködésünk során volt minden: vita, ordítás, kérés, nevetés, bosszúság, siker és csapatmunka.
A 24. órában sikerült bejutnia. Ünnep és mínuszok. Most már minden rajta múlik. Köszönet az összefogásért. Lehetett volna ez könnyebben és másként, ha... Ha nincs értelmetlen bürokrácia. Inkább bedeszkáznak egy romos házikót, minthogy az fedél legyen. Akkor, amikor kimondják – jó hangosan – ez mindenkinek csak jó lenne! Neki, a városnak és a lakosságnak is. Akkor miért? Pontosabban miért nem hagyták? Miért így lett vége?
Mindegy már. Dühös vagyok és tehetetlen. Ma aki nyíltan és őszintén beszél az veszélyes. Mire ? Hm, pozícióra, nyelvekre, gyomorra – így pénztárcára... Undorodom... Politika... mindenhol jelen van. Résztvevői féltik a muníciót és inkább behúzzák fülüket, farkukat. Nem látni, hallani és főleg nem beszélni. Na ez a jó magaviselet. Egészen pontosan azt látni, hallani és mondani – amit mondanak! Fájó tapasztalat: nem is akarják látni a rászorultat... Ami nem látszik, az nincs is... Mindezt közpénzből... de ebbe nem is gondolkodom tovább, nem akarok agyvérzést kapni. A lényeg, hogy Laci bejutott. Nincs több nyirkos, remegő ébredés, korgó gyomor. Van viszont LEHETŐSÉG! ESÉLY az új, a jobb életre! Bízom benne, remélem, ő is magában. Hálás vagyok a jótevőnek és mindenkinek, aki segítette, akár csak egy jó szóval is. Talán sikerül neki újrakezdeni. Szorítunk neki – ÉRTE!
Közben hazaértem. Fáradt vagyok és tompa, mint akit fejbe vertek. Aludnom kell. Kellenek a gondolatok, az erő – megígértem, hogy nem hagyom magára...
- Baranyiné Méta (Szerzőnk önkéntes kutyamentő) -
Miskolc - Lacit, Kiss Lászlót mint „mellékszereplőt” ismertem meg egy kutya életének megmentése kapcsán. tovább »
Miskolc - Apám ivott, verte a muttert. Amikor rajta már nem tudta kitölteni, következtünk mi, gyerekek – emlékszik vissza Laci, a hajléktalan. Kiss Lászlóként, hajdan, forgácsoló szakmát szerzett, 6 évet dolgozott a Digépben, majd, míg fel nem számolták, gépkocsivezetőként a Szerencsi Cukorgyárban, 11 éven át. tovább »
