Mesterék, a gyöngyök és botok hejcei mesterei

Akt.:
Mester András a munkáival
Mester András a munkáival - © Fotó: Bujdos Tibor
Hejce – A hejcei házaspár szerint a nyugdíj nem arról szól, hogy ülünk az ablak előtt, és várjuk, hogy meghaljunk.

– Tősgyökeres nyíregyháziak vagyunk, de egyszer meglátogattuk Hejcén az egyik ismerősünket. Nem gondoltam, hogy rögtön beleszeretek a faluba, de azt sem, hogy életem további részét itt fogom tölteni – meséli Mester Andrásné Ildikó. Pedig minden épp így történt. 1984-ben megvették azt a régi, hejcei házat, ami most már az otthonuk, és két lányukkal ideköltöztek.

Nem volt persze ilyen egyszerű, mert a házon (a mestergerenda szerint 1793-ban épült) szinte mindent fel kellett újítani, és azt is ki kellett találni, hogy mit dolgoznak ezután.

– Átképeztük magunkat. Én a gazdasági vonalról az egészségügybe, hogy a vilmányi gondozási központban tudjak dolgozni, a férjem pedig az állattenyésztést hagyta ott a gyerekekért. Sárospatakon végezte el a tanítóképzőt. Lányaink az encsi gimnáziumban tanultak, kollégiumban laktak, mert a bejárás innen meglehetősen problémás volt.

A változás

Aztán jött a rendszerváltoztatás, megszűnt a gondozási központ. Szerencsére a hejcei önkormányzatnál kaptam munkát, ismét pénzügyi-gazdasági vonalon dolgozhattam. Amikor aztán nyugdíjba mentem, hirtelen sok lett a szabadidőm. A férjem fafaragóként tagja volt a Fügedi Márta Diósgyőri Népművészeti Egyesületnek, gyakran elkísértem az egyesületbe. A vezetőjük, Molnárné Forray Marianna egyszer arra bátorított, én is csináljak valamit.

– De én nem értek semmihez – mondtam.

– Nem baj, csak próbálgasd! – biztatott. Tulajdonképpen ő vezetett be a népművészet és a gyöngyfűzés világába. Aztán elvégeztem a játszóház-vezetői képzést is, úgyhogy gyerekekkel is foglalkozhatok.

A történetnek ezen a pontján értjük meg, miért az a sok gyöngy a nappali asztalán, és miért az a sok szép fülbevaló, nyaklánc az üveges vitrinben.

– Télen itt a műhelyem, a nappaliban, mert itt jó meleg van. Aztán ha jön a jó idő, a ház első részét is használjuk – ad magyarázatot Ildikó. – A gyöngyfűzés folyamatos tanulást jelent. Most épp Oláh Márta Népi gyöngyékszerek című könyvéből dolgozom. Kalotaszegi gyöngyszalagok, moldvai csángó tászli, kis­krassói gyöngygallér, somogyi cakkos lánc.

Csak néhány, a mostani munkáim közül. Nyolc év tanulás után már eljutottam oda, hogy magam is találok ki új mintákat, formákat. De egyébként „minden­evő” vagyok. Igazából nem egy-egy tájegység ékszerei érdekelnek, hanem az, hogy amit csinálok, mutatós, tetszetős legyen – mondja Ildikó.

A botfaragó

És amíg ő az apró gyöngyöket fűzi egymás mellé szép sorjában, férje, Mester András, aki egyébként fafaragó népi iparművész, pásztorbotokat farag. Természetesen van rá magyarázat, hogy a fafaragásnak miért pont ezt az ágát választotta: – Állattenyésztő az eredeti szakmám, ezért érdekelt a pásztorok munkaeszköze vagy a csikósok karikás ostora, mert azt is faragok.

Sőt a csikósoknak is szükségük van a botra bizonyos helyzetekben – állítja András, aztán hosszas anekdotázásba kezd. Mindenről eszébe jut valamilyen szívderítő történet. De azért nem felejti el továbbadni az iparművészek bölcsességét: „Mentjük a múltat, mert a múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig nincs jövő”.

– A fa szeretetét nyíregyházi, favágó nagyapámtól tanultam. Csak négy osztályt végzett, de nagyszerű pedagógus volt, amit persze nem tudott magáról. Pipázgatott, aztán csak odaszólt nekem: „Ecsém, azt tanuld meg, munka előtt mindig tervezni kell. És azt is jegyezd meg, hogy rossz munkát soha nem adunk ki a kezünkből”. Ez az én lelkemben már gyerekkoromban belevésődött – idézi fel a múltat a fafaragó.

Majd megtudjuk tőle, apró mintás tárgyakat nem készít, mert azokat már nem látja, de az ő keze munkáját dicséri például Mogyoróskán a székelykapu, Hernádszentandráson a Szentandrás nevű települések névtáblája, vagy Boldogkőváralján a barackfesztivál idején az utcatáblák, névtáblák.

Egy jó tanáccsal indít bennünket útnak: „A nyugdíjaskor nem arról szól, hogy ülünk az ablak előtt, és várjuk, hogy meghaljunk”.

Hegyi Erika


A művész kötelessége

Mester András nemcsak fafaragó mester, de mint mesélte, tulajdonképpen az ő ötlete volt a hejcei művésztábor, ami tavaly ünnepelte a 25. születésnapját. A rendszerváltozás után önkormányzati képviselő volt, és ő tett javaslatot a táborra. El is kezdte azt szervezni, de bizony akkor még nem tudta, mennyi problémával kell majd megküzdenie.

De sikerült, a tábor nemzetközivé vált, és ma már sokan azért jönnek el, mert Mester András hívja őket. „Ha az embert megáldotta az Isten tehetséggel, azt kötelessége megmutatni”, árulja el végül hitvallását a fafaragó.








hirdetés