„Mert olyankor mindig jön a segítség”

Szilágyi István Levente: „ Jólesett, hogy valakinek ennyi idő után eszébe jutottam”
Szilágyi István Levente: „ Jólesett, hogy valakinek ennyi idő után eszébe jutottam” - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Szilágyi István Levente: Ha elesem, akkor odakúszok olyan helyre, ahol fel lehet kapaszkodni. Interjú: Szilágyi István Leventével, Miskolc új díszpolgárával.

Itt nőtt fel, ez a város örökös lakóhelye. Tevékenysége meghatározó volt a helyi közösségi közlekedés fejlődésében, a leégett Deszkatemplom újjáépítésében, a református általános iskola megalapításában. Mégis meglepődött, amikor ennyi év után a város kifejezte elismerését: 2016-ban, a város napja alkalmából Szilágyi István Leventének ítélték oda a Miskolc díszpolgára címet.

Az akaraterő is kell ahhoz, hogy továbbmegyek és csinálom.” Szilágyi István Levente

Kérem, meséljen a családjáról!

Szilágyi István Levente: 1943-ban születtem Kassán. Szüleim már akkor is Miskolcon éltek, de a háború és egy, a családon belüli rossz tapasztalat miatt biztonságosabbnak látták a szülés idejére Kassára utazni. Édesapám, dr. Szilágyi István közel negyven éven át volt a tetemvári gyülekezet lelkipásztora. Édesanyámmal három gyermeket neveltek fel. Én vagyok a legidősebb, utánam Szabolcs öcsém következett. Nagyon szerettek volna egy kislányt is a szüleink, végül meg is érkezett a húgunk, Ildikó. Édesapám szigorú ember volt, de kellett is hozzánk, szemben édesanyámmal, aki nagyon gyenge szívű volt és megbocsátó.

Az öccse orvos lett, ön műszaki pályát választott. Az édesapjuk nem akarta, hogy a fiai lelkészek legyenek?

Szilágyi István Levente: Akkoriban elég nehéz idők jártak a lelkészekre, őt is ki akarták helyezni vidékre, a határszélre. Alighanem ez is befolyásolta, hogy bennünket nem akart kitenni hasonló megpróbáltatásoknak. A Palóczy fiúiskola után a Földesben folytattam a tanulmányaimat. A matematikát és a biológiát kedveltem leginkább, s egy ideig az orvosi pálya felé kacsingattam. A családi háttér miatt azonban nem tűnt esélyesnek akkoriban, hogy orvosira felvegyenek, így megpróbálkoztam a gépészmérnökivel.

Amúgy kitűnt a műszaki érdeklődése korábban?

Szilágyi István Levente: Nem mondhatnám. Inkább humán érdeklődésű voltam, nagyon sokat olvastam, könyvtárba jártam. De szerettem az egyetemet is, főként, mert közel volt. Nincs különösebben nagy emlékem az egyetemi időszakról. Azért voltak utóvizsgáim.

Ezt mintha egy kicsit büszkén tette volna hozzá.

Szilágyi István Levente: Mert nagy probléma nem volt, időben diplomáztam, de egy-két megbotlás akadt.

Megdorgálta érte a papája huszonévesen is?

Szilágyi István Levente: Igen, de betudtuk annak, hogy irányultságom alapján nem egészen oda akartam jelentkezni.

Mi volt az első munkahelye?

Szilágyi István Levente: Egyben az utolsó is: a Miskolci Közlekedési Vállalat.


Magától jelentkezett vagy ismeretség révén került a céghez?

Szilágyi István Levente: Az akkori igazgatója rokonunk volt, ő „kalauzolt el” oda. A gépészmérnöki végzettségem volt az alap, aztán csináltam egy közgazdász mérnöki kiegészítést, amikor gazdasági és beruházási területen tevékenykedtem. A komplex telep építését már beruházási osztályvezetőként irányítottam. Később a szakmában kezdtem dolgozni, forgalmi főosztályvezető lettem, amihez elvégeztem a forgalomszervezési szakmérnökit a BME-n. Így lettem közlekedési szakmérnök. Ezeken felül még a jogra is jelentkezni akartam, de lebeszélt a család: elég volt már a tanulásból!

Mikor lett igazgató?

Szilágyi István Levente: 1991 decemberében. Azért is nevezetes dátum a családban, mert akkor kellett a feleségemet, aki akkor már gazdasági igazgatóhelyettes volt, elbocsátanom, összeférhetetlenség miatt. Ő 1972-ben került közgazdászként a céghez, először a statisztikára. Egy év sem telt bele, 1973. 3. hó 3-án (szoktuk mondani, azért ekkor, hogy könnyű legyen megjegyezni) összeházasodtunk. Akkor kezdődött a közös életünk.

Amelyből két gyermek született…

Szilágyi István Levente: Az említett műszaki érdeklődés a fiunkban van meg, ő informatikus lett. Náluk van három kislány és egy fiú. A lányunk biológus, Pesten él, nekik egy kislányuk van. Mindkét gyermekünk a Földesbe járt, a legnagyobb unokánkat is oda vették föl, hatosztályos matematika­tagozatra.

Bár nem volt ilyen irányultsága, a közlekedési cég időközben a szíve csücske lett. A cég is sokat változott. Mennyiben volt önnek része ebben?

Szilágyi István Levente: Mint beruházó meghatározója voltam az új építkezéseknek, az új járműbeszerzéseknek, szakmai tevékenységem részét képezte a menetrendek elkészítése. Mondhatni meghatározója voltam a miskolci tömegközlekedésnek mindenféle szempontból.

Mire a legbüszkébb?

Szilágyi István Levente: A komplex telep megépítésére, az első járműfejlesztésre (a kék 260-as és a 280-as MAN buszokra). Végigcsináltam két villamospálya-felújítást.

Ön az, aki igazgatóként is jellemzően a tömegközlekedési eszközökkel közlekedett a városban.

Szilágyi István Levente: Közlekedtem és közlekedem. Azt szoktam mondani, azért járok bot nélkül, mert én villamoson és autóbuszon utazom, ott, úgy érzem, inkább akadályozna. Pedig talán könnyebb lenne bottal járni – ez vitatéma családon belül is.

A családdal fél Európát végigjártuk kocsival.” Szilágyi István Levente

Milyen tapasztalatai vannak a mostani közösségi közlekedés terén?

Szilágyi István Levente: Úgy érzem, jól felkészült közlekedési forgalmi szakemberek vannak ma a cégnél. A járműcsere számomra kifejezetten kedvező változás ezekkel az alacsony padlós járművekkel.

Azért szokott bosszankodni is?

Szilágyi István Levente: Ha nem menetrendnek megfelelően jönnek a járművek, s mondjuk színházba menet pont az orrunk előtt mennek el a villamosok. Régen hallottuk, ha kanyarodott a villamos, akkor megszaporáztuk, de most már olyan halkan járnak!

Kis túlzással egész életében ki sem tette a lábát Miskolcról!

Szilágyi István Levente: Mint lakhelyemet nem hagytam el. De a családdal fél Európát végigjártuk kocsival. Az első utakra a szüleimmel, aztán a gyerekekkel mentünk, s mindig sátorral. Minden este máshol aludtunk. Volt olyan utunk, amely során nyolc-tíz kilót fogytam. Egyedül én vezettem, s ott volt a mindennapi sátorállítás! Ezek az utak, a sátrazások, a beszélgetések, tervezgetések a tűz körül, meghatározták a kapcsolatunkat a gyerekekkel. Nem úgy, mint ahogyan ma szokás: elmegy a család egy szállodába, aztán mindenki megy, amerre neki teszik… Az bánt, hogy a betegségem miatt nem tudunk utazgatni, pedig tervezgettük, mi mindent keresünk fel nyugdíjas korunkban.

Hogyan is jött ez a betegség? Ha jól emlékszem, az is utazás közben érte.

Szilágyi István Levente: 2005-ben, nyugdíjba vonulásom után egy héttel Rómába utaztam egy közlekedési konferenciára, ott kaptam agyi infarktust. Amikor itthon az utolsó munkanapomról készített filmet vetítették (a 38-as számú járattal eljöttek a forgalmi vezetők értem, elvitték a Búza térre, onnan a céghez), én már Rómában a kórházban voltam. Onnantól minden megváltozott…

Viszont még mindig presbiter.

Szilágyi István Levente: Nem édesapám időszakában, hanem utána választottak presbiterré, később főgondnokká. Az egyházközségben betöltött szerepem azonban az után vált jelentőssé, amikor 1997 decemberében a Deszkatemplom leégett.

Felelevenítené a tragédiát?

Szilágyi István Levente: Egy beteg elméjű ember felgyújtotta a templomot. Hajnalban az új lelkész házaspár, Kádár Péterék odacsörögtek hozzánk, tőlük tudtam meg, hogy mi történt. Ők kértek: menjek el apukámhoz, én mondjam el neki.

Sírt az édesapja?

Szilágyi István Levente: Mind a ketten sírtunk… De az Úristen kegyes volt hozzánk, mert egy év alatt felépült nagyjából ugyanaz, mint ami volt, még kicsit ki is bővítve.

Milyen szerepe volt ebben?

Szilágyi István Levente: Én voltam a főkoordinátora az újjáépítésnek. Akkor már eléggé komoly kapcsolataim voltak Miskolcon és Budapesten. Segítséget kaptunk külföldről is, főleg édesapám összeköttetései révén. Ahol tudtunk találni segítséget, azt megragadtuk… Amikor a templomépítés megvolt, a fölös energiánkat arra fordítottuk, hogy beindítottuk a Jókait mint egyházi iskolát. Ezért kaptam egy kitüntetést is. Az unokáink közül az iskolások mind oda járnak, s ahogy számolgattuk, még jó ideig el lesz látva a Jókai Szilágyi gyerekekkel.

És a Lions hogyan került az életébe?

Szilágyi István Levente: Az egy másféle tevékenység. Az első Miskolci Lions Klub huszonöt éve alakult, s én is közte voltam az alapítóknak. Egy házban laktam Szebeni Zalánnal, jó barátságban voltunk, ő nyert meg a tagságnak. Örültem neki, mert jó barátokra leltem. A megbetegedésemet követően tiszteletbeli örökös tag lettem, de éppen azon gondolkodom, hogy visszalépek, mert hiányoznak a barátok, szívesen vettem részt a közös karitatív tevékenységben is.

A rehabilitáció elég jól sikerült, hiszen kikelt a tolószékből, önállóan jár. Hogyan, mivel telnek a napjai?

Szilágyi István Levente: Heti két-három alkalommal, de megtörténik, hogy négyszer is megyek úszni. Nem igazi úszás, mert a bal oldali két végtagomat nem igazán tudom mozgatni. Pedig még meg is operáltattam másfél éve a bal karomat, mert nem volt elég hosszú a melltempóm. A jobb kezemmel és valamennyire a bal lábammal is, a hátúszáshoz tartozó mozgások azért mennek, ha rövidebbek is a tempók, mint annak idején, amikor még a Balatont is átúsztam. Teljesen nem lesz a régi, hiába küszködök. Csaknem naponta szobabiciklizem a fizikai szinten tartáshoz, hetente egyszer jár hozzám a gyógytornász, a kerti munkában is segítek a feleségemnek. Ez egy kétemberes betegség, de a terhéből legalább másfél a feleségemnek jut. Én lelassultam, ő felgyorsult. Sokat olvasok, sok keresztrejtvényt fejtek, de kvízjátékra még nem jelentkeztem, bár felmerült bennem. Amikor Nagykőrösön rehabilitáltak, a feleségem és a lányom hoztak egy nagy rejtvénykönyvet, s máris elkezdtek vizsgáztatni, hogy mit tudok, s örültek, hogy már akkor elég jól ment. Sokat romlott a memóriám a tekintetben, hogy megtanulni nehéz az új dolgokat, de a régiekre jól emlékszem.

A párjával fel-feltűnnek különféle rendezvényeken, legutóbb egy jótékonysági koncerten.

Szilágyi István Levente: Van hangverseny- és színházbérletünk, ami azokba belefér egy évadban, azt megnézzük, meghallgatjuk.


Ön hívő ember, alighanem osztja, hogy mindennek oka van, semmi sincs Istennek szándéka ellen. Mi lehetett az oka a betegségének?

Szilágyi István Levente: Hogy az Úristennek pontosan mi volt a szándéka vele, azt nem elemzem, de hiszem, hogy előnyünk származik belőle.

Egy percig sem adta fel?

Szilágyi István Levente: Egy percig sem. Ebben a hitem mindenképp az egyik, amire támaszkodom. És persze az akaraterő is kell ahhoz, hogy továbbmegyek és csinálom.

Nem volt még olyan, hogy az utcán elesett?

Szilágyi István Levente: Nem is egyszer.

S mondja ezt mosolyogva…

Szilágyi István Levente: Igen, mert olyankor mindig jön a segítség. A segítség mindig jön. Egy-egy úszás alkalmával négy-öt segítséget kínáló is adódik, de ritkán fogadom el, mert ha mind elfogadnám, az én képességeim nem fejlődnének. Van olyan, hogy nem győzöm leépíteni a segítőket. A feleségemtől is inkább csak akkor fogadom el, hogy elkísérjen, ha nagy hó van. A karját is csak a lépcsőn, ha nincs korlát. Ha elesem, akkor odakúszok olyan helyre, ahol fel lehet kapaszkodni. A cipzárt nem mindig tudom felhúzni, a nyakkendőt megkötni, ezekhez muszáj elfogadni a segítséget.

Köze lehetett a rosszullétének a váltáshoz? Zavarta, hogy nyugdíjba került?

Szilágyi István Levente: Lejárt a megbízatásom, úgymond időben jöttem el, betöltöttem a hatvankettőt, ennek ellenére nem voltam felkészülve rá. Úgy gondolom, része lehetett benne.

Hogyan tudta meg, hogy díszpolgár lesz?

Szilágyi István Levente: Kiss János alpolgármester közölte velem telefonon. Megörültem neki, tizenegy év eltelt az aktív időszakom óta, jólesett, hogy valakinek ennyi idő után eszébe jutottam.

Szalóczi Katalin


Szilágyi István Levente

Született: Kassa, 1943

Lakhelye: Miskolc

Végzettségei: gépészmérnök, közgazdász mérnök, közlekedési szakmérnök

Első és utolsó munkahelye (nyugdíjazásáig): MVK Rt.

Család: felesége, Nagy Ilona okleveles közgazdász könyvvizsgáló (nyugdíjas), két felnőtt gyermek, öt unoka

Társadalmi tevékenység: a Tetemvári Gyülekezet presbitere (egy időben főgondnoka); tevékenyen részt vállalt a Deszkatemplom újjáépítésében, a Jókai református iskola elindításában, a perei erdei iskola létesítésében