Magyarország felfedezése

Akt.:
Magyarország felfedezése
Magyarország felfedezése - © Fotó: Ádám János
Nem a világ vége, ahonnan már nincs tovább, elfogyott az út, és a megfáradt vándorok csak a végtelen semmibe lógathatják a lábaikat. Bujdos Attila írása.

Két televíziós riporter „el van ájulva” Miskolctól. Én a nap híre felirat alatt találtam a beszámolót az interneten, és természetesen azon nyomban elolvastam – nézzük, mi történt hát. A Mi Városunkból jelentkezik ezen a héten a csatornájuk reggeli műsora, és nem igazán tudták, mi is van itt valójában. Szétnéztek, és amit az úti élményeikből megosztani gondoltak az olvasóval, azt az elragadtatás hangján tették.

Tetszik nekik itt.

Szakmai szempontból sem érdektelen persze, ha tudják, miről beszélnek, mégis csak: erre ébred az ország velük kelő hányada. Valószínű, mégsem a szakmai alázat miatti elégedettség ad értelmet egy ilyen tudósításnak, hanem, hogy jó érzés olvasni: mások szerint is élhető város ez. És nem a világ vége, ahonnan már nincs tovább, elfogyott az út, és a megfáradt vándorok csak a végtelen semmibe lógathatják a lábaikat.

Már ha elvetődnek egyáltalán idáig.

Sokan gondolunk rá egyébként így, élhető helyként – hiszen itt élünk, ez önmagában is bizonyíték. Ismerjük ezt az arcát, a szerethető zugait, a pillanatokat, amelyeket nem a mit-keresek-én-itt érzése ural. Próbáld elmesélni mindezt egy nem Mi Városunk-belinek, értetlenül, jobb esetben sajnálkozva néz majd rád – de hiszen pontosan tudod, megtetted százszor, így néztek vissza százszor. Mindegy is, mit mondasz. Acélváros, szürkületi zóna, gettó, békétlenség. Általában ilyennek látszik. Jó, ha a világ visszaigazolja: nem csak ilyen. Nem csak ennyi. Nyilván nem tündérmese, de felfedezésre érdemes, jár az esély.

– Bujdos Attila –








hirdetés