Lassan elillan

„Mikor is érettségiztél, István?” – kérdezi Dudás Imre tanár úr, a Herman Ottó Gimnázium igazgatóhelyettese. „1990-ben” – felelem. „Na, ne! Nem is nézel ki annyinak!” – mondja, miközben rám mosolyog, én meg rá egy „dehogynem, tanár úr!” kíséretében. Juhász-Léhi István írása.

A matekérettségizőket várjuk – én munka révén, ő csak addig, ameddig –, és persze közben előkerül néhány név régről. A gáz az, hogy nem állok jól belőlük. Henit hiszek Andinak, Dezsőt Rezsőnek, vagy mi, és hasonló parádék, de Dudás tanár úr résen van, és javít, mint annak idején. Nyugodtan, de határozottan. „Tényleg!” – csapnék a homlokomra. Csodálatos emberek kerülnek szóba: az akkori igazgató asszony, Kovács Marianna csakúgy, mint helyettese, Rozmaring Elemér, és több szaktanár, akikre mi, egykori hermanosok szeretettel gondolunk. Persze az idő sok mindent megszépít: nemcsak a szerelmeket, de a régi alma mater néha mogorva napjait is. Jönnek közben az érettségizők, beszélgetünk, nem panaszkodnak, nem találták nehéznek. Van, aki a szüleit hívja, van, aki mást. Nem fülelünk, ám láthatóan jó kibeszélni az elmúlt órákat. Tanár úr is visszatér a matekon átesettek pontos számával. Átfut bennem, hogy jó neki, hiszen Ő azóta is hermanos – a Hermanban.

Lassan elillan a matek, itt a töri.

– Juhász-Léhi István –



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter






hirdet�s