Láncreakció

A forma mindenféle értelemben erőssége ennek a Radoslav Milenkovic-rendezésnek. És az akadálya is annak, hogy jó előadás szülessen – Bujdos Attila írása a Miskolci Nemzeti Színház Shakespeare-bemutatójáról. 

Vincentio válságmenedzser a felfordulásban, amit ő maga szabadít rá Bécsre, amikor helytartójára bízza hercegi hatalmát. Számára nincs kockázat: a felelősség alóli kibújás szabadságát nyeri, ha Angelo ügyesen intézi az államügyeket. Ha Angelo elbukik, az a herceg uralkodói alkalmasságának bizonyítéka lesz.

Ezzel kapcsolatos kétségeink egészen a bizonyosságig nőnek: Vincentio nem jó ember. Hiszen hatalma megkérdőjelezhetetlen, így az alkalmassága sem szorul bizonyításra, különösen nem emberkísérlettel. Ezen túl is sokaknak elfogadott az élet örömeivel szembeni engedékenysége miatt. De ez az engedékenység felületességen és önösségen nyugszik, és a szeszély nem is lehet elégséges alapja az állam működésének. Angelo elvakult szigora nem csupán képmutatásból táplálkozik tehát, de a társadalom szabályozottságának felsejlő hiánya is indokolhatja. Bár Angelo nem állja ki a próbát, a restauráció mégsem visszatérés a rendetlenségből a rendbe, mivel a rend – ahogyan általában létünk társadalmi kereteit emlegetjük – végül is: itt és most nem létezik, sem szerkezet, sem személy nem hitelesíti.

Radoslav Milenkovic színpada is olyan államról árulkodik, amelyik talán az emberekre hivatkozik, de nem az emberek környékén, nem az értük való cselekvésben találja meg a lényeget. A játékteret csatorna szegélyezi. Önmagát értelmezni tudó, hatásos kép ez, középpontban a kültelekkel. Kikerülhetetlen, hogy vízben tocsogjanak, téglákon, köveken egyensúlyozzanak a Szeget szeggel alakjai. A környezet eltünteti, vagy jelentéktelenné teszi a különbségeket az utca és a palota között (és megtalálja a kapcsolatot a színpad és a nézőtér között, ahogyan a kanális vize ráfröccsen az első sorokban ülőkre, ahogyan a maguk nedves valójában engedi közel hozzánk a szereplőket).

Juray Fabri díszlete nemcsak a különböző világok közelségét mutatja, de látnunk engedi jelenetváltások idején, ami a háttérben történik, lényegében felszámolva ezzel a holt időt. Folyamatosan és részleteiben is a szemünk előtt marad a cselekmény.

A forma mindenféle értelemben erőssége ennek a Radoslav Milenkovic-rendezésnek. És az akadálya is annak, hogy jó előadás szülessen. Hiába a gondolat felől közelít Milenkovic, hiába kínálja természetes módon Shakespeare-értelmezése a groteszket, ha nem tud karaktereket teremteni hozzá: úgy és ott találnak helyet a szereplői, ahol, és ahogyan tudnak. Láncreakció ez: ha valami nem igaz, minden mást magával rántva kínosan hamissá tehet.

Izabellának nem puszta testi vágyat kellene ébresztenie, de – szűzi fogadalma feladásával – hirdetett elvei ellen kellene fordítania a helytartót, megtörve annak kérlelhetetlenségét. Angelo nem csupán birtokolni akarná a nőt, hanem önsorsrontásában az eszményt is lerombolná, vele és általa. Fabók Mariann Izabellája megmutatja ugyan a nőalak vívódását, de hiába is akarná megmutatni az eszményit, ha döntésének nem ad súlyt a bátyja, akiért az áldozatot kellene hoznia. Márpedig Claudio, Chajnóczki Balázs megformálásában gyenge és színtelen jellem, aki nem is érti, mi történik vele, s akit legfeljebb azért szánunk, mert a házassági előlegbe vett szerelem valóban nem az a bűn, amelyért bárki halált érdemelne. Különösen nem a következetlenül és öncélúan alkalmazott jogrendszerben. Így aztán elhisszük Fandl Ferenc Angelójának pengevékonyra szorított szájú szigorúságát, el a bizonyítás akarását, de aligha látjuk többnek Izabella iránti lángolását a fizikai vágynál.

Kaszás Géza a bécsi herceg megformálásával igazolja a rendező értelmezését: megoldó ember, férfivágyakkal. Nem nagy kaliberű uralkodó, és sokkal inkább hiszünk benne, hogy nem is lesz az, mint hogy az lehet valaha. Nyájaskodása üres öblögetés, bölcselkedése sokszor embertelen, cinkos egyetértés reményében keresi a nézők tekintetét – bárkiét, aki igazolhatja, hogy helyesen cselekszik. Olyan ember, akinek semmi sem drága, még ha nem is mindig tudni, miért kéri meg az árát. Az előadás kevés igaz pillanata közé tartozik, amikor Marianna (Angelo menyasszonya) nekitámad, egyedül és indulattal utasítva el szeszélyt és önérdekűséget: Sipos Vera tekintete sötét tűzzel ég, nem akar új csalódást, nem akar kiszámíthatatlan erők játéka lenni.
Önmagában komikus Harsányi Attila nagyszájú léhűtője: Lucio beszédkényszeres figura, a bolondok szókimondásával: néha igazat mond, így néha kiderül, nem kellett volna nevetni rajta.

Őszinte még néhány mondatos szerepével Szegedi Dezső: Bernátja, ez a korhely rab, másnaposan nem tartja alkalmasnak a halálra az időt. Hiszünk neki: így tudja, mert így érzi.

(William Shakespeare Szeget szeggel című művét a Miskolci Nemzeti Színházban Radoslav Milenkovic rendezte)

Bujdos Attila








hirdet�s