2012.05.16. 09:43
Jegyzet: Rendőröket mentettünk a lincseléstől
<em>A kamera rájuk fókuszál, mégsem pózolnak. A négy rendőr egyszerű természetességgel teszi a dolgát, rá sem hederítnek a fotósra. Bűnügyi tudósítóként név szerint ismerem őket. Sejtem a kép történetének előzményeit is.</em> <strong>Szántó István jegyzete</strong>.
A kamera rájuk fókuszál, mégsem pózolnak. A négy rendőr egyszerű természetességgel teszi a dolgát, rá sem hederítnek a fotósra. Bűnügyi tudósítóként név szerint ismerem őket. Sejtem a kép történetének előzményeit is. Szántó István jegyzete.
A hatvanashetvenes években misztikusan zárt közösséget alkotott a Belügyminisztérium. Hiányoztak az újságokból a szaftos bűnügyek, nem illett a szocialista világképbe a bűnözés. Óvatosan csepegtették az alaposan megszűrt információt a sajtónak. Leginkább, akkor, amikor a nyilvánosság segítségét kérték egy-egy bűnelkövető nyomra vezetéséhez. Érdemes alaposan szemügyre venni a hatvanas évek rendőrségi technikáját. A megyei főkapitányság garázsa előtt balról egy újnak számító lépcsős hátú, nagy étvágyú háromsebességes, legendásan lassú Varszava. Mellette a két régi Volgáról hiányoznak az aranyszarvasok. Tetejükön a barkácsolt tetőtartón egyforma szirénák és villogók. Akcióra készülnek. Az újságírók, a rádiósok a Lavtyija kisbuszba szorulnak. A hazai gyártmányú BRG URH rádión érkezik a parancs a kirajzásra. Villogva, szirénát bőgetve konvojban körözünk a városban. Előre tudjuk, úgy sem lesz semmi. Mindig szerencsét hozunk a fakabátosoknak. Amikor megnyílnak előttünk, nem lesz fogás, nem lesz csámcsognivaló.
Hacsak most, három évtized távlatából össze nem kaparom mindazt, amit akkoriban el kellett sunnyogni. Kollégámmal egybehangzóan sajnálkoztunk, most sem történt semmi nyomdafestéket érdemlő. Ekkor megreccsent a rádió: gyermekgázolás Harsányban. Az akciócsoport vezetője órájára mutatva jelezte, hogy már garázsfuvarban vannak, de ha van kedvünk, mi odagurulhatunk. A saját kocsinkkal. Mindenkit megelőzve értünk a község Pest felőli végéhez, ahol már egyre vészjóslóbb tömeg gyülekezett. Ki gondolta volna, hogy egy parancsnoki rendőr kocsi gázolt? Mi is csak a helyszínen ismertük meg a kezét tördelő, készenlétiek főnökét. A figyelem megoszlott, a józanabbak a mentőkocsi előtt aggódtak a szerencsétlenül járt gyermeken. Míg mások harsányan rekonstruálták a balesetet. Ment a vita, ki vezetett, a parancsnok vagy a sofőrje. Ők ketten megszeppenten őgyelegtek a kocsi körül. Várva az ügyeletes ügyészt. Szóba se merték hozni, hogy a gyerek váratlanul karikázott ki az útra, ráadásul egy beláthatatlan huppanós szakaszon. Ma utólag mondhatjuk – ott egy igazi olaszliszkai helyzet volt kialakulóban. Szerencséjük volt a rendőröknek. Betuszkoltuk őket a kocsinkba, hogy vérvételre megyünk. Majd nehezen, de sikeresen kiaraszoltunk a tömegből az Avas irányába. Ha nem tesszük, ott a helyszínen meglincselik őket.
Klasszikusok a szakmából: Erdélyi Jancsi (a Jánosról sosem hallottunk) és dr. Árnyasi Gyula. Alesként, alezredesként sem szégyellték a kuli melót, az éjszakai bejárásokat. Az „R csoportként” elhíresült csapat menetrendszerűen járta le azokat a helyeket, ahol tutira fellelhetők a kétes figurák. Született rendőrökként mesteri módon olvadtak be az alvilágba. Ismerték az argójukat. Egy messziről jött idegen gondolkodóba esett volna, melyikük is a rend őre. Tekintélyük volt a nehéz fi úk társaságában. Láttunk is néhány – finoman szólva – olyan fizikai erőszakot, amely manapság főhír lenne a kereskedelmi televíziókban. Komikus, de igaz, jómagam is megtapasztaltam milyen az, amikor nem bír a rendőr az erejével. Elsőként mentünk be egy sajószentpéteri roma csehóba. Egy olyanba, ahol egy lágyszívű bíró is kinézésre kiosztott volna vagy százesztendőnyi szigorított fegyházat. Utánunk rontottak az egyenruhások, s mint civilt hátulról felcsavart karral ráncigáltak ki. Egy hétig még a teniszütő tokját sem bírtam megemelni.
Na ettől lettek hitelesebbek a bűnügyi riportok.
