Kutyák és cicák ünnepe

Akt.:
Kutyák és cicák ünnepe
Négy éve történt, hogy az egyik ismerősömnél jártam látogatóban. Neki volt egy cicája, aki rögtön az ölembe telepedett, és úgy dorombolt ott másfél óráig, mintha én lennék a gazdája. Akkor azt mondtam az ismerősömnek, én ezt a cicát hazaviszem. És így is lett.

Mindig is szerettem az állatokat, kutyák és cicák között nőttem fel, és most végre volt megint cicusom. Egy pár hónap múlva arra gondoltam, jó lenne egy kutyus is. Ezért ellátogattam a Miskolci Állatsegítő Alapítvány (MÁSA) menhelyére, hogy körülnézzek ott.

De a menhely orvosi rendelőjének folyosóján nyávogást hallottam. Hát itt cicák is vannak? – kérdeztem. Mondták, hogy igen, és megmutatták a cicákat. Az egyikük, amint meglátott engem, beugrott a mosdókagylóba, majd onnan egyenesen a nyakamba, ott pedig rákezdett a dorombolásra. Úgy éreztem, ez a cica kiválasztott engem. Hazafelé menet felhívtam a menhelyet, hogy tegyék el nekem azt a kis fekete cicát, mert örökbe fogadom. Így lettem két cica boldog gazdája és a MÁSA lelkes önkéntese.
A kislányommal, aki akkor hétéves volt, jártunk a „kutyagolásokra”, boldogan sétáltattuk meg a gazdátlan kutyusokat, emellett minden ismerősömnek szóltam, hogy gyűjtse a papírokat, rongyokat, lejárt gyógyszereket, mert mindezekre szüksége van a menhelynek.

Akartam persze kutyát is, de Kazincbarcikán bérházban lakunk, és a párom azt mondta, bérházban nem lenne szerencsés kutyát tartani. Néhány hónap múlva azonban nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Hazavittem Tappancsot, a spániel–palotapincsi keverék, fekete kiskutyát, akit az anyjával együtt dobtak ki a kukába. A páromnak azt mondtam, hogy csak ideiglenesen van nálam, egy hónapig (papíron így is volt), de én már akkor tudtam, hogy Tappancsot nem adom vissza. Egy hónap sok idő, épp annyi, hogy a párunk is szívébe zárhasson egy aranyos kiskutyát.

Végül ő mondta ki, hogy Tappancsot ne vigyük vissza, maradjon velünk. Azóta is együtt a család: mi a párommal, a kislányom, a két cica és Tappancs, a fekete kutya. Direkt feketét választottam, mert az emberek valami miatt nem szeretik a fekete kutyákat. Talán babonaságból, butaságból? Nem tudom. Az állatok olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Alig várják, hogy hazaérjek. Nagyon örülnek nekem, bújnak, hízelegnek, kedveskednek.

Balogh-Orsolya-06-aj

Tavaly, Mikulás előtt gondoltam arra először, hogy miért csak a gyerekek kapnak ajándékot. Kapjanak az állatok is! Szerettem volna a MÁSA minden egyes lakóját meglepni valamivel, ezért felhívásomat kitettem a Facebookra, és jöttek is az adományok szép számmal: kutya- és macskaeledel, száraz táp és jutalomfalatok. Végül dupla mennyiség, 800 doboz adomány gyűlt össze.

Ezt követően aztán minden jeles napra gyűjtést rendeztem, az idei Mikulásra pedig az ország szinte minden részéből érkezett adomány, még Németországból is. Az ismerőseimnek azt mondtam a születésnapomon, ha meg akarnak lepni valamivel, akkor hozzanak a gazdátlan állatoknak eledelt, mert én annak örülök a legjobban, ha rajtuk segíthetek.

Nem tudnám elképzelni az életemet az állatok nélkül. Nekik ugyanolyan nagy szükségük van gondoskodásra és szeretetre, mint az embereknek. Az emberek azonban felelőtlenek, pedig az ivartalanítás nagyon sok gondot megoldana. Persze azért nem teljesen reménytelen a helyzet. Hisz a gyűjtési akcióim sikere is azt mutatja, hogy sokan gondolkodnak úgy mint én, az állatokat érző, szerető és nagyon szerethető lényeknek tekintik.

Szerzőnk a Miskolci Állatsegítő Alapítvány önkéntese: Kádasné Balogh Orsolya.








hirdetés