Küldjön hírt – Holnap a te ügyed is lehet, avagy mit tanulhatunk a Kazinczy iskola esetéből?

Akt.:
Miskolc – Te, aki ma arra kérsz minket, hogy ne kockáztassuk az állásunkat, ne menjünk szembe az árral, miközben egyetértesz, együtt érzel és magad is egy tucat hasonló történetet mesélsz, kérlek, ne félts minket! Ha valóban magad is felháborítónak érzed, ami az iskolánkban történik, akkor inkább állj mellénk, támogass minket a véleményeddel, ne hagyd, hogy megtegyék velünk!

Mi még hiszünk az igazság erejében, a közös akaratban. Ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy fantasztikus szülői gárda áll a hátunk mögött. Helyesebben most inkább előttünk. Harcosan, kitartóan, de rendkívül korrekt, intelligens módon küzdenek közös érdekünkért helyettünk is.
Áttörhetetlen sorfalat képezve védik az igazságot. Ez példaértékű kell legyen mindenki előtt, aki olyan dolgokat lát, tapasztal maga körül, amit felháborítónak, tűrhetetlennek tart.

Sok elégedetlenkedő hangot lehet ma hallani mindenfelől. Aztán nyílik egy ajtó, közeledik valaki, és ezek elcsendesednek, elnémulnak. Kár, hogy így van! Csendes, befelé forduló elégedetlenkedés helyett összefoghatnánk.
Beletörődés helyett megvédhetnénk az érdekeinket. Talán kevesebb beteg várakozna az orvosi rendelők előtt is, ha nem magunkat emésztenénk, hanem kimondanánk végre, amit gondolunk.
Nálam sokkal okosabb emberek számtalan tanulmányt írtak már az elfojtott félelmek, kétségek, indulatok egészségromboló hatásáról.

De, ha magunk miatt már nem, akkor gondoljunk a gyerekeinkre! Mert itt róluk van szó! Mit tanítunk így nekik? Milyen példát mutatunk?
Hogyan hat érzékeny idegrendszerükre a könnyes szemmel, reszkető kézzel erőltetetten mosolygó pedagógus?
Hogyan közvetítsünk számukra értékeket, ha mi magunk már kiábrándultunk, csalódtunk, bujkálunk, félünk, megjátszunk, hazudunk?

Beszélhetünk kitartásról, ha mi feladjuk?
Beszélhetünk összefogásról, ha mi hagyjuk magunkat megosztani?
Bizalomról miközben egymást vizslatjuk, hogy vajon ki kivel van?

Gyermekeink mindent tudnak, látnak, éreznek, tisztán, pontosan. Nem buták, nem vakok és nem süketek! Mi ugyan nem beszélünk velük ezekről a dolgokról, de itt élnek köztünk, megtapasztalják maguk.
Féltjük és sajnáljuk őket. Mi most is velük szeretnénk foglalkozni, csak velük. Rájuk szeretnénk koncentrálni, azt szeretnénk, ha a gondolatainkat újra csak ők töltenék ki. Nem értjük, miért nem működhetünk tovább abban a szellemiségben, amit nem régen még Genius Apáczai Diploma Díjjal jutalmaztak?

Miért kell ezt félresöpörni? Kinek a kedvéért? Ki akarja ezt? Mert Dávid Enikő biztosan nem.

Hiszen ha ő ennek az iskolának a vezetője szeretne lenni, akkor biztosan szánt volna rá időt, hogy írjon egy pályázatot, ami erről az iskoláról szól, nem egy középiskoláról.
Biztosan igyekezett volna minél több információt beszerezni új munkahelyéről, hogy ne mosolyogjanak rajta, amikor hibás, valótlan adatokkal akarja bebizonyítani felkészültségét.
Ha érdekelné ennek a közösségnek a jövője, minden bizonnyal az első munkanaptól kezdve igyekezett volna minél több időt köztünk tölteni.

Egyértelműen látszik, hogy ő sem érzi jól magát a bőrében. Ki sem jön az irodájából, nem kíváncsi se ránk, se a gyerekekre. Mintha félne valakitől, valamitől.

Könyörgöm, kegyelmezzenek meg Dávid Enikőnek és engedjék szabadon távozni innen! Hiszen senkinek nem jó ez a helyzet. Minek erőltetik ránk? Mi a célja? Válaszokra, mindannyiunk számára elfogadható megoldásra van szükségünk!

Köszönjük tehát az aggódó szavakat, az együtt érző féltést! Jól esik! Igazán! De ez a helyzet senkinek sem jó, teljesen értelmetlen, ezért nem hallgathatjuk el a véleményünket. Ezért sokadszor is arra kérjük azokat, akik egyet értenek velünk, ne beszéljenek le minket, hanem álljanak mellénk, mert ez mindannyiunk ügye! Fogjunk össze! Mert talán ma még ez csak a mi ügyünk, de lehet, hogy holnap, már a tiéd is!

– Valaki a tantestületből –