Könyörgő indulat

„Szerelmese vagyok a magyar nyelvnek. Olyan tanáraim voltak, akik megtanítottak helyesen beszélni és írni, sőt megszerettették velem a nyelvet. Meggyőződésem, nagyon nagy bajban van a költészet, mert egyrészt sok értéktelen verseskötet jelenik meg, másrészt az emberek, s főként a fiatalok nem olvasnak eleget – verset sem”.

Ez olvasható dr. Szabó Gyula posztumusz (Csak nekünk sorbaállt betűk) kötetében.

Az alkotói műhely javából készült összeállítás azt mutatja, hogy az alkotó egyszerre küszködik az alkotás nyűgével, örömével és fajdalmával, s azzal a hiábavalósággal és kétkedéssel, vajon eljutnak-e gondolatai azokhoz, akiknek szánja őket.

Az orvos-költő-gondolkodó jól tudta, az embernek nemcsak a teste vágyja a gyógyító pirulákat, a gondoskodást, hanem a lelke is. Talán még jobban, hogy képes legyen elviselni a támadó rosszindulatot, az üres, felszínes magatartást. Mit tehet a költő? Felmutatja önmaga fájdalmát, s arra kér bennünket, osztozzunk benne, vele.

– Nagy István Attila –








hirdet�s