Kiszorítaná a cigányokat az üdülőfaluról álmodó nagybirtokos

Akt.:
illusztráció
illusztráció - © Fotó: flickr/Jeffrey Smith CC-BY-ND
Bangáék a rendszerváltás után elvesztették a munkájukat, ezért úgy döntöttek, vidékre költöznek. Beletanultak a napszámos életbe, és szinte minden rendben volt, amikor egy nagybirtokos úgy döntött: kiskertek helyett zöldellő parkokat szeretne a tanyavilágba. Szurovecz Illés riportja az Abcúgon.

Bangáék sosem voltak gazdagok, mégis jó életük volt a szocializmusban. Volt munka, tanácsi lakás és háztáji is, mindez azonban véget ért a rendszerváltással. A városi cigány család vidékre költözött, ahol szépen beletanultak a napszámos munkába, a szlovén üdülőfaluról álmodó földbirtokos mégis kiszorítaná őket. Sorra vásárolja fel előlük a házakat, hogy a kiskertek helyett végre zöldellő parkok fogadják a tanya látogatóit. Bangáék másodszor élik át, milyen érzés feleslegessé válni.

Aki csak tehette, már elhagyta a gehénpusztai tanyákat. Az irgácsi városközponttól nyolc kilométerre fekvő, néhány utcás külterületre busz is alig jár, a nyárikonyhás vályogházakban főleg egyedülálló idősek laknak, az utcák mégsem kihaltak. Hol a vegyesboltba, hol a kocsmába sietők, hol meg a környék legnagyobb földbirtokosának targoncái és teherautói visznek életet a pusztába. Bár a hetvenes évektől kezdve egyre többen költöztek a városba, a puszta nem halt ki teljesen, a 90-es években ugyanis egy cigány család költözött ide a 200 kilométerre fekvő borsodi iparvárosból, Kormosról. Hogyan kezdtek új életet Bangáék a rendszerváltás traumája után, és miért próbálja most kitúrni őket a vidéki idillről álmodó földbirtokos?

Hova hoztatok, a sivatagba?

Gehénpusztát, Irgácsot és Kormost hiába keressük a térképen, ezek ugyanis fiktív településnevek, amelyeket Vigvári András, az MTA munkatársának tanulmányából ismerhetünk. A tanulmány igaz történetet ír le, a neveket azonban a szerző megváltoztatta az alanyok védelme érdekében.

“A faterom könnyesi, anyám meg kormosi volt. És népi táncosok voltak, és összekerültek. Szóval nekem a hazám Borsod is meg Szabolcs is” – kezdte a történetet az 1955 és 1976 közt született tíz Banga-gyerek egyike. A december elején megjelent “Törésvonalak” című kötetben megjelent írás azt mutatja be, miért adta fel a család a városi lakhelyét az elnéptelenedő pusztáért, és mi mindennel kellett ott megküzdenie a rendszerváltás utáni években.

Miután Banga István és felesége összekerültek, Kormoson telepedtek le, ahol az apa rakodómunkásként kezdett dolgozni, míg a felesége odahaza vigyázott a gyerekekre. Hamarosan tanácsi lakást kaptak, úgyhogy háztáji gazdálkodásra is jutott idő: Banga falusi gyerekként értett a jószágokhoz, amivel kitűnt a környéken élő cigány családok közül. Sokáig úgy tűnt, minden rendben lesz. A gyerekek megélhetése biztosított volt, 15-16 éves korukban maguk is rakodómunkásnak álltak, tanácsi lakást kaptak, és néhány éven belül családot alapítottak. A telep maga volt a biztonság, ahol a fiúknak reggelit csomagoló “fater” fél deci meleg kávéval ébresztette őket, majd együtt indultak munkába. A rendszerváltás után azonban felszámolták a kohászatot, és tízezrek váltak munkanélkülivé. A telep, ahol addig sikk volt élni, hirtelen gettósodni kezdett, rossz hírű környékké vált, a vasazásra kényszerülő Bangáék pedig úgy döntöttek, továbbállnak.

Hát volt egy főnök: apu. Azt mondta, gyertek gyerekek, és akkor az egészet felhozta. Abban a pillanatban mindenki feljött – mesélte az egyik fiú Vigvárinak, aki mélyinterjúkkal tárta fel a család történetét. “Apukám megfogta magát, kocsiba ült, keresgélt helyet, hogy hol van megélhetőség a gyerekei számára, mert ő a nyugdíjából már akárhol megélt volna. Megtalálta ezt, az öccse ajánlotta”. Csupán két felnőtt fiú maradt Kormoson, a többiek lassan mind Gehénpusztára költöztek, ahol sorra épültek fel a Banga család házai. Bár napszámos munkák valóban akadtak, a beilleszkedés nem ment könnyen, már csak azért sem, mert István, aki a legjobban értett az állattartáshoz, és akinek a nyugdíja is nagy segítséget jelentett a családnak, egy éven belül meghalt.

Bangáék ezért nélkülözni kezdtek, sokan vissza is költöztek Kormosra, ahol hamarosan uzsorásoknak adósodtak el. “Huh, nagyon rossz volt, én elmentem innen háromszor”- ismerte el az egyik fiú. “Az is furcsa volt, hogy kilépek a kocsiból, és homok van. Homok mindenhol. Mondtam, hova hoztatok, a sivatagba?” De nem volt mit tenni, muszáj volt hozzászokni az új körülményekhez. A kétezres évekre már rendszeresen volt napszámos munka, így nagyjából stabilizálódott a család helyzete, és szépen lassan beleszoktak az új fajta munkába.

Jól jár, aki hűséges a gazdához

Az, hogy szükség volt a munkáskézre, önmagában nem meglepő. Gehénpusztán mindig is dohányt, gyümölcsöt és zöldséget termesztettek, vagyis csupa olyasmit, aminek nagy volt az élőmunka-igénye. A napszámosok megélhetése pedig óhatatlanul a tulajdonostól függött. “Ahhoz, hogy a földbirtokosnak nagy befolyása legyen, nincs szüksége óriási területre” – mondta Vigvári az Abcúgnak. “Inkább az számít, hogy mit termeszt. Ha mondjuk búzát termesztene, ennél jóval nagyobb birtokon, akkor nem lenne szüksége napszámosokra”.

A Banga család tagjai eleinte főleg a kisebb családi gazdaságoknál adódó alkalmi napszámból éltek, ami egy-két napig tartott, így nem volt idő szoros kapcsolatok kialakítására, nehezen illeszkedtek be. Az ilyen alkalmi napszám viszont visszaszorult, és Vigvári szerint egy bizalmasabb kapcsolat váltotta fel a tulajdonos és a napszámos között, amit patrónus-kliens együttműködésnek lehet nevezni. Ilyenkor a földbirtokos maga is a mezőgazdaságban dolgozik, és fix embereket foglalkoztat, akik biztosan elvégzik a munkát. “Sok földje van, de csak annyi emberrel dolgoztat, ezek négyen-öten megcsinálják. És azért nem kell neki több, mert ezekben megbízik” – mondta az egyik interjúalany.

“Elengedhetetlen, hogy a gazda bizonyos gesztusokat tegyen beosztottjai felé, és a napszámosok érezzék, hogy mindig számíthatnak a gazdájukra” – írta Vigvári, aki szerint ez a fajta bizalmi viszony tudta a leginkább integrálni Bangáékat. Ez akár abban is megnyilvánul, hogy a gazda, ha kell, elmegy boltba, a saját pénzéből vesz cigit a munkásoknak, és akár kölcsön is ad, ha muszáj. A gazda a figyelméért cserébe hűséget kap, ami nélkül nem működhetne a gazdasága. Persze van, aki többet is kér a munkásoktól: a néhány földet birtokló “boltos Pista” például elvárja, hogy a napszámosai nála vásárolják le a fizetésüket.

Ő csak az autóban ül, nyakkendő, minden

Mára viszont ez az alárendelt, mégis közvetlen és kényelmes viszony és eltűnőben van. A tanulmány szerint a magyar újkapitalizmus egyértelműen a több száz hektáros nagygazdaságokra épül, ahol a tulajdonos már nincs közvetlen kapcsolatban a napszámosokkal. Gehénpusztán például egy igazi self-made man vállalkozó irányítja a gazdaságot. “Ő az igazgató, ő egy igazi úriember” – mondták róla. “Ő nem paraszt, tudod, hogy piszkos munkát csinál. Ő csak az autóban ül, nyakkendő, minden”.

Pál, a tulajdonos helyett a testvére látja el a helyi feladatokat, akit kemény kezű, szigorú nőként ismernek. “Csúnyán beszél, veszekedik, ha nem úgy nyúlsz a ládához, ahogy kéne, rád ordít” – mesélték. Vigvári szerint azért változott meg a viszony, mert a nagygazdaság tulajdonosa nincs rászorulva a helyiekre: minél engedelmesebb és minél olcsóbb munkaerőt akar, hogy a lehető legnagyobb profitra tegyen szert.

Egy ekkora gazdaságba már nem elég egy-két család, ezért a földbirtokos egyre több munkást hozott mikrobusszal távoli, szegény településekről, a helyiek közül pedig inkább a nem cigányokat vette fel. “Neki nem mindegy, ki szedi le az epret. Pedig nem nagy dolog azt leszedni” – mondta egyikük. Vagyis Bangáék egyre inkább kiszorultak a munkavállalói körből, ha pedig mégis kapnak munkát, sokkal kevesebbet keresnek, mint korábban. Ma már szóba sem kerül, hogy a gazda cigit hozna a napszámosoknak.

Pedig mióta itt lakunk, dolgozzuk az egész életünket, de addig jó az ember, amíg dolgozik, tudod, utána leszarják. Azt sem mondják, szia. Vagy fel sem ismernek. Ha így mész gyalog, szakadó esőbe, elmegy melletted kocsival, és nem vesz fel. És hiába gyerekkel vagy, nem vesznek fel.

Olyan rendezetlen ez a kert, inkább megveszem

A nagyvállalkozó azonban nem elégszik meg ennyivel, és egyre nagyobb befolyásra próbál szert tenni Gehénpusztán. Bár politikai pozíciója nincs, komplett víziói vannak egy modern üdülőfaluról, amely szlovéniai utazásaira emlékezteti. Ezért sorra vásárolja fel a pusztai házakat, nehogy a Banga család fiatalabb generációi helyben maradjanak. Vigvári szerint nem egyszerű cigányellenességről van szó: a távolról buszoztatott munkások többsége például cigány, ők mégsem zavarják a tulajdonost. A probléma az, hogy Bangáék helyben vannak, szedett-vedett kiskertjeik pedig távolról sem emlékeztetnek azokra a zöldellő parkokra, amelyeket a földbirtokos Gehénpusztán elképzel.

Vigvári szerint ez egyáltalán nem egyedi eset: Bangáék története egyrészt megmutatja, mi történt azokkal a romákkal, akik a rendszerváltás után elvesztették a munkájukat, másrészt kiderül, milyen rendies viszonyok uralkodnak ma a mezőgazdaságban. A Banga család története során immár másodszor válik feleslegessé, ezért egyre inkább a földbirtokos versenytársai lesznek, ami felerősíti az etnikai ellentéteket.

Az etnikai különbségek kiéleződnek a házvásárlásoknál is. Kázmérék például már rég kinéztek maguknak egy házat, ahol saját kisgazdaságot indítottak volna: megvolt rá a pénz is, a szomszéd mégis inkább megvette, minthogy cigányok költözzenek oda. “Ez az álomvilág úgy elrepült a fejemből, hogy nem kicsit rosszul lettem. Bevallom: sírtam” – mesélte Kázmér.

Forrás: abcug.hu, szerző: Szurovecz Illés








hirdetés