Kiss Csaba: “Ilyeneket válóperekben szoktak kérdezni: hol rontottuk el. Nem rontottuk el. Ilyen az élet”

Akt.:
Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója
Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Megszűnik a művészeti tanács a Miskolci Nemzeti Színházban. Az igazgató szerint kár. Akkor miért lett vége? Interjú: Kiss Csabával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával.

Megszűnik az évad végén a művészeti tanács a Miskolci Nemzeti Színházban – ezt a színház irányításában közreműködő testületet az akkor megválasztott igazgató, Kiss Csaba hívta életre 2012-ben, a vele érkező rendezőkből, dramaturgokból. A tavaly októberben született döntés híre most, a következő évadra vonatkozó szerződtetések idején kapott szélesebb nyilvánosságot. A történteket összefoglaló írásunkat Kiss Csaba nem kívánta kommentálni, de lehetőséget kért, hogy önálló interjúban mondhassa el, szerinte mi történt vele és társaival, és hogyan folytatódik az a korszak, amelyik az ő irányítása alatt kezdődött a Miskolci Nemzeti Színházban. Kiss Csaba adott interjút az Észak-Magyarországnak. beszélgettünk.

– Három éve különböző korosztályokhoz tartozó rendezőkkel, a magyar színház fontos alkotóival közösen szerződött ide. Olyanokkal, akiknek a neve és az eddigi munkássága garancia a színházi minőségre. A művészeti tanácsot új vezetési modellként hozták létre, hogy a közös tudásuk és tapasztalatuk a legjobbakat hozza ki a társulatból. Miért lett vége?

Kiss Csaba: A „művészeti tanácsot” a hetvenes-nyolcvanas évek kaposvári színházából vettük kölcsön. Lényege, hogy a színházban működik egy rendezőkből álló tanácsadói kör, akik megnézik egymás készülő előadásait, és megbeszélik, hogyan lehetne jobbá, hatásosabbá tenni az adott produkciót. Számomra az elmúlt két és fél évadban ez volt működésünk legizgalmasabb része, azok az éjszakába nyúló viták, beszélgetések, amikor egymás főpróbáit elemeztük. Amikor a pályázatom a neten megjelent, sokan felhívtak a szakmából: „te komolyan gondolod, hogy hat dudás elfér egy csárdában?”. Mindenkinek azt feleltem: „igen, bízom benne”. És nem is csalódtam. Szerintem óriási eredmény, hogy három éven keresztül fent maradt. Több mint negyven előadás született, fesztiválokon jártunk, díjakat nyertünk. És létrejött egy újfajta kapcsolat a közönséggel. Ilyen közös színházirányítási próbálkozás az elmúlt harminc évben nem volt a magyar színházban, mi bebizonyítottuk hogy lehetséges. A színház élő intézmény, változnak a viszonyok, körülmények, emberek jönnek-mennek. Valójában nem szétment a művészeti tanács, hanem tavaly októberben úgy egyeztünk meg, hogy amikor évados szerződéseik lejárnak, nem újítjuk meg. Az élet is ezt hozta, hiszen ketten közülünk vezető beosztást vállaltak más színházakban, Béres Attila a szombathelyi, Rusznyák Gábor a kecskeméti teátrum főrendezője lett. De a rendezők többsége jövőre is rendez Miskolcon, és remélem, hogy továbbra is megnézzük és megbeszéljük egymás készülő előadásait. Egyébként sajnálom, hogy így alakult, szívesen megtartottam volna a művészeti tanácsot a következő évadban is, biztonságot jelentett a döntések előkészítésében. De remélem, hogy azt a rangot, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház az elmúlt időszak alatt kivívott, jövőre is megtartjuk. A régiek mellett új embereket is hívtam, rendezni fog nálunk Kesselyák Gergely, Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Zakariás Zalán, Kulcsár Noémi és mások. Nagyon bizakodó vagyok, sőt a lelkem mélyén örülök is a változásnak. Könnyen kifáradhatott volna ez a „mindent ugyanaz a hat ember rendez felállás”. Most új impulzusokat kaphat majd a színház.

– De mi történt, és miért akkor, amikor?

Kiss Csaba: Amiről beszélünk, nem mostani történet. Októberi egyezségünk volt, hogy ezt az évadot végigcsináljuk, a következőt összeállítjuk. A művészeti tanács augusztusig működik. Úgy indultunk, és nagyon sokszor elhangzott a művészeti tanács ülésein, hogy a színház a közös döntések nyomán formálódik. Az első pár hónapban ez működött is. De a múlt évadban a művészeti tanács gyakorlatilag már inkább csak stratégiai tanácsadó testület volt, az operatív irányítás teljesen rám maradt. Én alkotó ember vagyok, drámaíróként is, rendezőként is. Ez feszültséget szült bennem. Szívesen megosztottam volna a terhek egy részét a többiekkel.

– Azt mondta: történtek dolgok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a mondata miről szól?

Kiss Csaba: Voltak viták, konfliktusok. Hat erős személyiség küzdelme. Ez természetes! A művészeti tanács élő szervezet. Folyamatosan reagál arra, ami körülötte történik. Én, ha valamit viszek majd magammal Miskolcról, az a születő előadásokat követő, éjszakákba nyúló beszélgetések emléke, az elemzések mélységének élménye lesz. Azt éreztem, ezt nagyon szívesen megtartanám ebből a társaságból. Ami nehezen működött, az a felelősség megosztása. Az igazgatói állás egyszemélyi döntéseket igényel, mert a felelősséget is egy ember vállalja. Jó dolog kikérni és meghallgatni tanácsokat, de nem könnyű az adott esetben akár különböző irányokba tartó tanácsok között a legjobb megoldást megtalálni. Nagyon intenzív időszak áll mögöttünk, évi 18–20 bemutató, közel hatszáz előadás. Büszke vagyok, hogy három évig működtünk egy olyan formában, amelyet a kaposvári legenda óta egy magyar színház sem próbált ki. De túl kell lépni ezen. Már nem a múlttal foglalkozom, hanem a következő évaddal, hogyan lehet ezt a társulatot ugyanilyen izgalmas, színes műhelyként továbbvinni.

– Amit most miskolci színházként ismerünk, az az ön színházeszménye, vagy a művészeti tanáccsal közös gondolkodás eredménye?

Kiss Csaba: A Miskolci Nemzeti Színház jelenlegi sokfélesége inkább az én színházeszményemet tükrözi. Egy akkora intézmény, mint a miénk – ahol több mint 150 művész dolgozik, óriási hajtóerőt jelent egy régió művelődési életében –, nem teheti meg, hogy megelégedjen kizárólag csak az előadások létrehozásával. Elégedett vagyok attól, hogy tíz hónapon keresztül a város legjelentősebb képzőművészei Shakespeare-kiállításokat hoztak létre a színház Fehér Szalonjában. Hogy országosan egyedülálló nemzetközi fesztivált működtetünk, európai színiakadémisták közreműködésével. Hogy a Miskolci Balett két év alatt feliratkozott a legjelentősebb táncszínházak közé. Büszke vagyok a beavató színházi sorozatunkra, amelynek révén előadásokat vittünk el a diákok természetes közegébe. Ez az én magányos kulturális harcom a kor felületességével. A színházi előadásokat a rendezők készítették, ezek az ő szellemiségük tükrei. Meg­győződésem, hogy a színház előtt két út áll: a szórakoztatóiparé, zenés és könnyed előadásokkal. Vagy a régió érzékenyebb közönségének, értelmiségének, diákságának megszólítása, társadalmi kérdések megmutatása. Az, hogy ízlést és stílust hirdetve és képviselve a lelki egészségünkért is felelős intézmény legyen. Jövőre a Zene évadja lesz, rengeteg zenés előadással. Igyekszünk mindenkinek olyasmit kínálni, amitől egy európai nagyváros polgárának érezheti magát.

– A sok zenés színházi előadás, amelyre készül, megadja-e a lehetőséget a saját világunkról való felelős gondolkodásra, ahogyan például a Béres Attila rendezte Tóték, A tanítónő Rusznyák Gábor rendezésében, vagy a Keszég László-féle Úri muri megadta?

Kiss Csaba: Nem akarok évadot hirdetni ebben a beszélgetésben, de lesznek olyan nagyobb művek, amelyek révén a saját világunkról gondolkodhatunk.

– A pályázatába nemcsak a művészeti tanácsot foglalta bele, de ígérte az évad szerzőjének és az évad kortárs szerzőjének a hangsúlyos jelenlétét is. Ezek az ígéretek is olyanok, amelyek a teljesítés közben elfáradtak, és az eztán következő egyszemélyi vezetés idején új lendületet kapnak?

Kiss Csaba: Tisztázzuk, az egyszemélyi vezetés nem ördögtől való, minden magyar színház így működik. A miénk is az volt, eddig is. Csak volt a vezetésnek egy erős konzultatív része. Az évad drámája szerintem jól működő kezdeményezésünk, a színház társadalmasításában a legmesszebb a Shakespeare-évadunkban jutottunk. Az évad kortárs szerzője is jó gondolat volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem vált nagy érdeklődéssel kísért eseménnyé Miskolcon. Nem vagyok benne biztos, hogy jövőre számolnunk kell ezzel. Kortárs szerzőink ettől függetlenül lesznek. Megrendeltem egy zenés darabot Szép Ernő Lila ákácából, és a szegedi szabadtéri játékokkal, valamint a Bartók Plusz Operafesztivállal közösen Örkény István Tótékja alapján születő új opera bemutatójára is készülünk.

– Még nem tudjuk hivatalosan, hogy a következő évad milyen további személyi változásokat hoz, de korábban fontos színészek hagyták itt a társulatot. Távozott Kocsis Pál, és az önökkel érkezett fiatalabbak közül is voltak elmenő színészek. Ez is a természetes fluktuáció része?

Kiss Csaba: Örültem, hogy Kocsis Pál itt volt, jelentős színésznek tartom, de a színésznő feleségének nem tudtam állást kínálni. Kecskemét viszont igen. Molnár Gusztávval hasonló a helyzet. Bár ha megnézzük, Miskolcon mit játszott, és mit játszik most Pesten, akkor azt is mondhatnám: jobban járt volna, ha marad. De ez természetes fluktuáció.

– A pályázatában azt írta, Miskolc fontos önnek. Itt akar színházat is csinálni, nem máshol.

Kiss Csaba: Igen, és úgy érzem, eddig sikerült is. Öt évig szól a szerződésem. A folytatás egy következő pályázat kérdése. A következő két év nagyon fontos az életemben. Most kell megszilárdítani, amit három év alatt felépítettünk. Abban a művészeti tanács is benne volt. De azért reggel 8-tól este 11-ig én dolgoztam érte. A többiek jöttek, mentek, rendeztek. Itt is voltak persze, és ez volt a fontos bázis, de én költöztettem ide a családomat, az én gyerekeim járnak itt iskolába.

– Ezt ígérte is a pályázatában: a színházi alkotók a városi élet szerves részévé válnak.

Kiss Csaba: Persze, kijártunk a városba, az iskolákba. De mindenkinek megvan a maga élete. Ez más szakmáknál is így van. Tényleg teljes erőbedobással dolgoztam azért, hogy ez a színház jó színház legyen. És az lett. Szerintem ma Magyarországon ez a legjobb vidéki színház. De a budapestiekkel is szívesen összemérem magunkat.

– Ha ez a három évnek az összegzése, mi az, amire még jó érzésekkel gondol?

Kiss Csaba: Szeretettel gondolok a közönséggel való kapcsolatra, a megbecsüléssel teljes figyelemre, ami körülvesz. A minőség gondolatával is lehet sikert aratni. Ha megnézi, Miskolc hányszor szerepel az országos médiában, biztos, hogy a hírek harmada-negyede a színházhoz, a mi akcióinkhoz kötődik, és az valamilyen pozitív kicsengésű. A színház a város öntudatra ébredésének is nagyon fontos eszköze.

– Történhetett-e volna úgy, hogy most nem beszélgetünk, mert még mindig van művészeti tanács?

Kiss Csaba: Ilyeneket válóperekben szoktak kérdezni: hol rontottuk el. Nem rontottuk el. Ilyen az élet. Nagy dolog, hogy összehoztuk, három évig vittük, és hogy ezzel Kaposvár után Miskolc is bevonul majd a színháztörténetbe. Jó lett volna, ha megmarad.

– A válóperekben azt is megkérdezik, hogy a felek mindent megtettek-e annak érdekében, hogy egyben maradjon a házasság.

Kiss Csaba: Ezt úgy kell kezelni, hogy ez élő organizmus. Hat érzékeny ember, saját hiúságokkal. Igazából senkinek nem egyszerű a magánélete sem, az ország különböző pontjain élünk.

– Igyekszik nagyon tárgyszerűen beszélni erről az időszakról. Milyen érzésekkel gondol a történtekre?

Kiss Csaba: Azon csodálkozom, hogy három évig működni tudott.

– Mert ez egy ilyen szakma?

Kiss Csaba: Mert erős egók vannak jelen. Azért tud valaki rendező lenni, mert az akaratát képes átvinni a társulatra és a közönségre. Hat ilyen embert zárjunk össze egy szobába. Próbáltam kompromisszumokat összehozni. Komoly munkám volt abban, hogy a hat embert a közös cél érdekében dolgozott nemcsak az előadásokért, de a színház „kinyitásáért” a Szünnap ünnepektől az Elemlámpa partin át a Shakespeare-szülinapig. Hittünk benne, akartuk. És mikor októberben eldöntöttük, hogy 2015 augusztusától a művészeti tanács nem működik tovább ebben a formában, megkönnyebbültünk. Ez is egy tiszta, őszinte helyzet.

– Bujdos Attila –


Kapcsolódó cikk:

Ennyi volt: megszűnik a művészeti tanács a Miskolci Nemzeti Színházban

Miskolc – Ebben a formában nem folytatják tovább Kiss Csaba és a 2012-ben vele érkezett alkotótársai. tovább »









hirdet�s