Kilátó-díj – Zoltán Áron: “Nem érdemes állóvízben tapicskolni”

Zoltán Áron
Zoltán Áron
Miskolc – Mindenkitől tanulhat, vallja. De az osztálytársaival végzett közös munka inspirálja igazán. Interjú: Zoltán Áron színművésszel, végzős színművészeti egyetemistával.

A színművészeti egyetem ötödévese hallgatóként az utolsó évét a miskolci színházban töltötte. A következő évadra még marad egy fontos szerepben, de más tervei továbbviszik. Zoltán Áronnal beszélgettünk.

– Milyen volt az évad?

Zoltán Áron: Örülök, hogy itt lehettem. Fontos része volt annak az útnak, amelyet az egyetem első évétől a mostani ötödév végéig bejártam. Itt, ebben az évadban tanultam önállóságot, ami fontos eleme a színész munkájának: vagyis csak az van, amit te megteszel, amit te kezdeményezel, véghezviszel. Az egyetemen ezt nem éreztük ennyire. Volt már tapasztalatom más színházakban – a Vígszínházban, a Nemzetiben, az Ódry Színpadon –, hiszen az előző év is gyakorlatos év volt, de társulattal dolgozni, megismerkedni egy ennyire másfajta színházzal, ilyen még nem volt.

– Miért éppen Miskolc?

Zoltán Áron: Kiss Csaba (a színház volt igazgatója – a szerk.) tanárom volt az egyetemen, jó párbeszéd alakult ki közöttünk az órákon, így én voltam az első ember, akit megkeresett a szakmai gyakorlat előtt. Majd Tóth Andrással és Brassai Tóth Jánossal hármasban jöttünk.

– Kiss Csaba be is dobta azonnal a mély vízbe, hiszen a IV. Henrikben jelentős szerepet kapott, a király kisebbik fiát, John of Lancastert játszotta. Milyen volt?

Zoltán Áron: Nehezen indult a próbafolyamat, mert a színművészetin és a Nemzeti Színházban is voltak párhuzamos feladataim, így voltak nehézségek, de magát a próbafolyamatot nagyon élveztem, sokat tanultam belőle. Sok segítséget, tanácsot kaptam a kollégáktól, mindenkitől, legfőképpen az apámat alakító Gáspár Tibortól. Bonyolult, nehéz szerep Lancesteré, a kétszínűség megformálását tanultam meg általa.

– Mennyiben jelentett mást önnek a szerep a próbafolyamat végén, mint az utolsó előadásokon?

Zoltán Áron: Nagyon sokat érett. Főleg én, aki az elején még feszült voltam, és a saját feszültségemből fogalmaztam meg a szerepet. Ez szépen finomodott az évad során. Az utolsó előadásokra már kifejezetten sokat tudtam gondolkodni a szerep közben is, és úgy érzem, jó utat járt be így, első munkaként.

– Kivédhető ez a fajta feszültség?

Zoltán Áron: Persze, szerintem ez a fiatalságomból, a tapasztalatlanságomból fakad. Bár az sem jó, ha nincs feszültség. Attól lesz a színész emelkedett a színpadon, de emellett lazának is kell lennie, hogy átjárják a gondolatok, és a mozdulatai harmonikusak legyenek.

– Az évadban a Kilépőben is láthatta a közönség. Az előadás olyasmi, mint a tévéből ismert Beugró, azaz improvizációra épül. Nem nehezebb, mint egy előre megírt szöveget elmondani?

Zoltán Áron: Három ilyen előadás volt, és én nagyon élveztem. Kokics Péter (a miskolci színház színművésze – a szerk.) vezetésével zajlanak ezek az előadások, az ő sajátos játékszabályaival. Szeretek improvizálni, bohóckodni a színpadon, kapcsolatot tartani a nézőkkel. Bizonyos szempontból nehezebb, más szempontból könnyebb, mert megvan a „mindent vagy semmit” energiája. Annak, hogy vagy kitalálok valami jót, vagy megalázottan lekullogok. Az ilyenkor felszabaduló adrenalin nagyon tud inspirálni. Jön minden. Az ilyen előadásokon egyébként sokat megtud az ember magáról. Hogy mikre számíthat az intuíció részéről, onnan, amiről egyébként kevés adatunk van, ami ritkán mutatkozik meg. Ha sikerül ilyen helyzetben megállni a helyünket, az magabiztosságot ad.

– Az évad másik nagy szerepe a Robin Hood musical címszerepe volt.

Zoltán Áron: Ez volt a fő indok, amiért Miskolcra jöttem. Megint csak nehéz volt a próbafolyamat – sok mindent kellett párhuzamosan csinálni, egyetemi munkákat. Nagy tanulsága, hogy egyetlen próbára, próbafolyamatra sem lehet eléggé felkészülni. Sokat maradtam benn – mindig én zártam a színházat –, gyakoroltam a dalokat, a rengeteg szöveget, a mozdulatokat, de mégsem voltam elégedett magammal. Kevés volt az idő, de Kokics Péter mondta, még jóval azelőtt, hogy Miskolcra kerültem volna: „színházat csak égő hajjal érdemes csinálni”.

– Ez mit jelent?

Zoltán Áron: Nem érdemes állóvízben tapicskolni, hanem mindent bele, mindet egy lapra feltenni, minden egyes előadáson. És ez így van. A Robin Hoodban is ez segített.

– Ilyen szempontból teljesen más lehet a színházi élet, mint az egyetemi lét. Ott volt egy burok, műhelymunka, itt viszont egyszerre több mindent kell csinálni, előadások, próbák, más feladatok. Nem sok a nyüzsgés?

Zoltán Áron: Én nagyon szerettem az egyetem alatti bezártságot, abban az állapotban nagyobb művészi értéket tud az ember létrehozni. Nem véletlen, hogy a nagy színházújítók is zárt társulattal dolgoznak, saját csapattal. De ezt is meg kell tapasztalni. Mert a világ is efelé halad, egyre inkább csak alkalmi társulatok jönnek össze. Ez a nyugati minta, én kevésbé szeretem. Ez az oka, hogy az osztályommal, főleg a fiúkkal, igyekszünk együtt maradni, összetartani, s megpróbáljuk ezt a fajta műhelymunkát. Ennek az első állomásai voltak az Athéni Timon és a Karnyóné.

– Miskolcon is dolgoztak együtt a két osztálytársával és két zenésszel, áprilisban mutatták be Bereményi Géza Frontátvonulását. Ilyesfajta kísérletezésre gondol?

Zoltán Áron: Ez is ennek a része, amit ebben a csapatban erősnek tartottunk, megpróbáljuk továbbvinni. Mi egy új generáció vagyunk, teljesen más élményekkel, más körülmények között nőttünk fel, mint a mostani színházcsinálók nagy része, másból építkezünk, másfajta színházat szeretnénk.

– De a korábbi nemzedékek vannak ott a színházakban, velük kell dolgozni. Nem félnek attól, hogy elvész a fiatalos lendület? Hogy idomulnak?

Zoltán Áron: A pályám elején mindenkitől csak tanulhatok. És ha együtt maradunk az osztálytársaimmal, akkor folyamatosan látjuk egymást, hogy ki merre megy, és folyamatosan egymás kontrolljai is vagyunk. Ha rossz irányba megyünk, akkor a többiek észreveszik.

– Mi az, amit meg szeretnének őrizni?

Zoltán Áron: Sok tényezőből tevődik össze. A legfontosabb az, hogy szülessen egy olyan atmoszféra, ami a nézőt is bevonja, amiből nehéz kijönni, ami örvényszerűen elkapja az embert, és viszi. Én ezt nagyon kevés előadásban látom, nálunk viszont mindig megszületik.

– Ehhez milyen iskola Miskolc?

Zoltán Áron: Nagyon jó. Összetartó, erős társulat jellemzi. Örülök, hogy sokukkal együtt dolgozhattam, hogy két ennyire különböző előadásban vehettem részt.

– Így a pályája elején: van olyan, amit nagyon nem szeretne?

Zoltán Áron: Nem szeretnék megállapodni. Ha mondjuk táncos-komikus szerepkört kellene betöltenem egy színházban éveken át, nem tudnám csinálni, ezt szeretném elkerülni. Szeretnék minél szélsőségesebb irányokat venni, minél szélesebb skálán játszani, és folyamatosan kísérletezni. Egy darabban maradok jövőre Miskolcon, Pesten pedig több feladatot is kaptam és mindenféle mást is csinálok, többek között egy újabb saját előadást.

– Milyen előadásban láthatjuk jövőre Miskolcon?

Zoltán Áron: Arthur Miller, Pillantás a hídról című drámájában.

– Szerepálma van?

Zoltán Áron: Eugene O’Neill Utazás az éjszakába drámájának Edmundja, Shakespeare Lear királyának Edgárja. De a Pillantás a hídról Rodolphójának is nagyon örülök.

– Hajdu Mariann –

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki azt, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.