Kilátó-díj – Tóth András: “Nem szabad a biztonsági zónában maradnom”

Akt.:
Tóth András a Parasztopera című darabban
Tóth András a Parasztopera című darabban - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Sok munka. Sokféle ember. Belépő a pályára. Felnőtt döntések, ha nincs, aki terelgessen. Interjú: Tóth András színművésszel, végzős színművészeti egyetemistával.

Mennek-e innen vonatok? Cseh Tamás és Bereményi Géza 1979-ben, a Frontátvonulás című műsorukban tették fel a kérdést, ami ma is válaszra vár. Ezt mondja Tóth András, a színművészeti egyetem végzőse, aki két osztálytársával a régi művet használva próbál valamit elmondani a máról. Mi volt még az évadban? Interjúnk.

– Milyen évada volt?

Tóth András: Nagyon dolgos évad után vagyok. Hét bemutatóm volt, öt Miskolcon, kettő Pesten. Ha valamiből sokat tanultam, az a munka mennyisége.

– Ha valakit kihajtanak, még nem biztos, hogy épül is belőle. Hogy van ezzel?

Tóth András: Az ingázás volt a sok, Pest és Miskolc között. Rengetegszer éreztem, hogy nem bírom, elfáradtam. Miért kell ezt csinálnom? Lehet, patetikusan hangzik, de amikor kimegyek a színpadra, elmúlik ez az érzés. Ha valami segített abban, hogy a kétségeimen úrrá legyek, az éppen a sok munkában meglévő sokféleség.

– Egyébként jó belépő a pályára a terhelés?

Tóth András: Minél többféle munkád van, annál többféle emberrel ismerkedsz meg. Ez a legfontosabb a szakmánkban: ismerj meg minél több embert, minél többen ismerjenek meg. Miskolcon megismerkedtem a társulattal. Nagyon jó emberek és jó színészek dolgoznak itt. Ha valami miatt úgy döntöttem, hogy szeretnék még egy évet maradni, az ők, a társulat. Remélem, be tudtak fogadni, elfogadnak engem.

– Mi jelenti az ön számára a jó embert?

Tóth András: Van, akit azért tartok jó embernek, mert jó vele az életben, és jó vele együtt dolgozni is. Például a Parasztoperából Zayzon Zsolt, Märcz Fruzsina, Czakó Julcsi figyelemmel vannak irántam. Nem érdekli őket, hogy az enyém csak kisebb szerep. Lehet velük beszélgetni, és a színpadon is partnerek. Nagyon megkedveltem a fodrászokat, a díszítőket, a kellékezőket. Jó háttércsapat dolgozik Miskolcon. Dolgoztam már más színházakban, és azokhoz képest is kifejezetten jó háttérmunka folyik itt. Bár az évad elején az volt az érzésem, hogy szeretnék már túl lenni az egyetemen, jó volt, de elég volt, most, hogy vége az évnek, azt érzem, mégis nagyon hiányzik majd. A közeg. Ahogyan ott dolgoztunk. Ismerjük és inspiráljuk egymást az osztálytársaimmal. Tudom, hogy két célom lesz ezután: keresni a lehetőséget, hogy újra együtt is dolgozhassunk. Hogy ez ne múljon el. És hogy most már nem gyakorlatosként, hanem társulati tagként megtaláljam a helyem a miskolci színházban.

– Ez célnak cél. Reális?

Tóth András: Remélem, hogy az. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elbizonytalanodjam. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy valaki terelgetne minket. Hogy segítene. Muszáj magunkon segíteni.

– Kilépett az Életbe. Isten hozta.

Tóth András: Ez talán az első felnőtt választásom, miközben azt keresem, merre tovább. Az egyetemen védett helyzetben voltunk. Jövőre hivatalosan már nem tanulok. Rá kell jönnöm, Miskolcon van-e helyem színészként. Másfelől be kell bizonyítanom, hogy van. Magasan van a léc. Fogalmam sincs, hogyan lesz.

– De több mindene megvan már hozzá, hogy legyen erre válasza: szerzett szakmai tudást, színészi tapasztalatot, helyismeretet.

Tóth András: Nem félek, hogy ne tudnám megoldani a feladatokat, amiket kapok. Másfelől minden új munka előtt félek, hogy mi lesz a vége. Lesz-e vége. Jó lesz-e.

– Mindig lesz valamilyen.

Tóth András: Igen. De én még ott tartok, hogy nem mindegy, milyen lesz.

– Honnan tudja, mikor jó?

Tóth András: Érezni a közönség reakcióját. Onnan is tudom, ha jól csinálom, nem vagyok feszült. Nem gondolkozom azon, mi lesz a következő lépés. Nem félek, elengedem magam és csinálom. Mint ha a színpad is a valóság lenne. Tényleg, csak: játszom. Mint egy gyerek. Mert, valahol ez a cél. Egyre biztosabban tudom, mikor játszom jól. Azt hiszem, ezt nevezik szakmai tudásnak. Van egy biztonsági zóna, amiben már jól mozgok: bizonyos fajta karakter, bizonyos fajta szerep. De nem szabad a biztonsági zónában maradnom. Tágítanom kell ennek a határait. És persze: ez közösségi munka. Nem ér semmit az előadás, ha nem voltál a topon, vagy te igen, ott voltál, de mások meg nem. Segíteni kell a másik munkáját, és számítani rá, hogy ha te leszel rossz passzban, ő is segít majd.

– Mi jut a leginkább az eszébe erről az évadról?

Tóth András: A Robin Hood-ban kaptam nagyobb szerepet. Gyerek, vagy ifjúsági előadásnak készült. Nekem jó tanulópénz volt. Szőcs Artur rendezőként nagyon pontos munkát várt el. Azt mondta, ez ziccer, meg kell tudnom csinálni. Dadogós, béna, gonosz katonát játszom, Robin Hood-ék ellenségét. Élvezem ezt a karaktert. Ez a legfontosabb: élvezettel és hittel játszani, mert a gyereket nem érdeklik a klisék, vagy a rutin. Hanem az érdekli, hogy energia, hit, jókedv legyen a játékban. Igazából, én mindenben ezt keresem. A Parasztoperában, az Eltört korsóban is, ahol kisebb szerepeim voltak. Csináltunk tantermi színházat, és két osztálytársammal, Zoltán Áronnal és Tóth Jankóval Cseh Tamás-estet, Frontátvonulás címmel. Ez azért érdekes, mert magunknak csináltuk. Nincs rendezője, saját ötleteinkből épült, Szakács Sára és Laczi Sándor közreműködésével. Azt csináltunk, amit akartunk. Nagyon ritka, hogy három fiatalnak azt mondják, tessék csak, tessék, bízunk bennetek, hogy jó lesz. Azt mondják, jó lett. Cseh Tamás szívügyem.

– Miért?

Tóth András: Ebben nőttem fel, édesapámék nagyon szerették. Nagyon régóta hallgatom ezt a zenét, ezeket a szövegeket. A Frontátvonulást 1979-ben írta Bereményi Géza, a dalok történetbe ágyazódnak…

– …”Vizi és Ecsédi találkozott…”

Tóth András: …”és egymás szájából tépve ki szót”… …Áron és én úgy éreztük, ez rólunk szól. A fő témája, hogy el lehet-e utazni ebből az országból. Van-e menekülés, vagy nincs. Úgy gondoltunk rá, mint egy ránk is igaz helyzetre. Ide kerültünk Miskolcra, fiatalként, senkit sem ismertünk, és akkor az volt a kérdés: igaz-e, hogy Miskolcról el kell menni. Vagy nem kell. És úgy is gondoltunk rá, hogy az egész magyar társadalomra igaz: mindenki azt mondja, csinálni kellene valamit. Változtatni kellene valamin. De senki nem csinál semmit.

– Azért nagy különbség, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza a hetvenes évek szűk levegőjében tényleg gondolhatták, csak a fizikai törvényeket is felülíró csoda segíthet kiszakadni az akkori valóságból. De ma elmenni innen, másik életet választani, máshol, ez létező lehetőség.

Tóth András: Lehetőség, persze. Mégis, azt látom, hogy a választás kérdését előhívó szituáció semmit nem változott. Most nincs ugyan felettünk egy elnyomó rendszer, de, ha a kortársaimra gondolok, az egyetemről: milyen lehetőségeink vannak? Mit csinálhatunk? Előadás után leülünk a büfében, megisszuk a sörünket, megváltjuk a világot: hogyan kellene színházat csinálni. Tele vagyunk energiával, ami nagyrészt arra megy el, hogy egyik próbáról a másikra rohanunk. Produkciókényszer, igen, meg kell csinálni mindent, mert ez a szakma. Mégis, ha valami komolyat is mondani akartál, nem tudod elmondani, ha a rohanásban kisiklik a napod. Látom azt is, hogy fiatal színészként szerencsésnek mondhatom magam, hiszen van munkám, tagja lehetek a miskolci társulatnak. Mert nem általános, hogy az embernek lenne munkája, megélhetése, hivatástudata, célja. Azt látom a környezetemben, nagyon sokan, diplomásként sem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. Szóval: más a környezet, de a helyzet szerintem nem sokat változott. Kérdés még, hogy ha az embernek van munkahelye, hagyják-e dolgozni, nem csak gályáztatják, de kap-e valóban fontos feladatokat. Engem ebben az évben hagytak dolgozni. A Robin Hood, a Cseh Tamás-est, a tantermi színház izgalmas volt – lehetőséget adott, hogy kidolgozzam magam és fejlődjek. Fiatal vagyok, tanulok. Tanulnom is kell, sokat.

– Azt mondja: hagyták dolgozni. Mi volt ebből az a rész, amit a sajátjának érzett?

Tóth András: A tantermi színházzal kezdtük. A Kövek rendezőjének, Tóth Miklósnak a munkamódszere hasonlított ahhoz, ahogyan az egyetemen dolgoztunk.
Színészi és színházi értelemben is a sajátunk ez az előadás. Túl vagyunk a harmincon, harminc nagyon különböző osztállyal. Öt-hat kellett hozzá, hogy elkezdjük megérezni, itt nagyon másként kell dolgozni. Ez az előadás soha nem lehet végleges, hiszen mindig ahhoz kell igazítani, amilyen éppen az az osztály, ahol játszunk. Magunkból és a diákokból dolgozunk.

– Nyilván más szerepekben is számít a személyisége.

Tóth András: A legkisebb szerepet is a sajátomnak érzem. Mindegy, hogy a próba folyamán mennyire jövök ki a rendezővel, mennyire bízik bennem. Jó érzés, ha igen, mert akkor felszabadultabban tudok dolgozni. De mindig azt keresem, hogyan tudnám a pici szerepet is a sajátommá tenni, hogy először is én legyek az, Tóth András, és utána legyen belőle szerep. Sokan mondják, érdekes a karakterem: alacsony, vicces fiú vagyok. Én ezt szeretem, mert ez vagyok én. Nem akarom eldobni, leépíteni, másik személyiséget csinálni helyette, hanem mindig azt keresem, mennyire tudok én, én maradni.

– Bujdos Attila –

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​​



Sporthírek






hirdetés