Nézőpont: Terménykrimik kontra áfacsalás

Nem is kell néha, hogy konkrét bűncselekmény történjen. Elég, ha az utcán azt látom, hogy agresszív, hangoskodó csapat közeledik. Kiss László jegyzete.

A statisztika olyan mint a bikini: csak éppen a lényeget takarja el. Az ezeréves mondás mindenfajta számmisztikára igaz, így a bűnügyi statisztikákra is. Olvasom a hárombetűs gazdasági hetilap online verziójában a friss bűnügyi/ nagyvárosi rangsorokat. Miskolc ötödik a rendőrség tudomására jutott bűncselekmények számában, Debrecen tizenkettedik, Nyíregyháza tizedik. Székesfehérvár, Kecskemét Salgótarján, Szolnok vannak elől. De ravasz dolgok ezek a számok, mert például 2011-ben Debrecen volt az élen, egy több ezres tételből álló gazdasági bűncselekménysorozat miatt.

Végül is nehéz meghatározni, hogy vajh én mint városlakó, mitől érzek biztonságosabbnak egy várost, mind eddig, vagy sem. Az nyilván sokat elmond, hogy Debrecen vagy Nyíregyháza jóval jobb helyen van mint Miskolc, hiszen a különbség jó nagy. De hogy Kecskemét? Kiderült, hogy ott az az ok: sok a gépkocsifeltörés, és ha ilyenkor vitték az autóstáskát, miegyebeket is, az további járulékos bűncselekmény, és így triplán duzzad a statisztika.

Egyszóval a közérzet. A választópolgári közérzet, ami pláne most, a választások közeledtével igen lényeges kell, hogy legyen. Mitől félünk, és mitől nem? Nyilván a brutalitás, az utcán, téren, vendéglőben, parkolókban látható erőszak, kötekedés, verekedés, megfélemlítés, a legrosszabb, még akkor is, ha nem mi vagyunk az áldozatok. Vagy ha elszedik a gyerek mobilját, táskáját az utcán, vagy ha az öregeket ér bármi, letépik táskáját, lakásán törnek rá. Lehetne egy abszolút pontos listát képezni arról, hogy mi az, ami idegesít minket. És igen, bármilyen gyarló, ha ellopják a körtét a fámról, az engem jobban frusztrál, mint az, ha valaki áfát csal a városban. Élesen elválik az, mi az, ami engem, minden magánembert idegesít, és mi az, ami csak az államot.

Nem is kell néha, hogy konkrét bűncselekmény történjen. Elég, ha az utcán azt látom, hogy agresszív, hangoskodó csapat közeledik szemben, nekem már nem jut hely, szinte fellapulok a falra, vagy átmegyek a másik oldalra. Általában félelmet keltő, amikor valakik csoportosan kihívóan viselkednek ordítoznak – még ha csak egymással is. Pedig ez aztán tényleg nem bűncselekmény. Vagy hogy rongyos figurák serege kéreget mindenütt. Ártalmatlan, de mégis nyomaszt, bizonytalan érzéseket kelt. Vagy amikor látom, az utcán sorra roncsbiciklin cirkálva fixírozzák a házakat – ugyan ki ne arra gondolna, mikor jönnek vissza azért, amit az udvaron kinéztek? És akkor ott vannak a tyúklopások, a krumplitolvajlás – amelyek miatt már embert is öltek, emlékezzünk csak a kerítésbe vezetett áramra. Ezek az „terménykrimik” többnyire be se kerülnek a statisztikába.

Mi a megoldás? Csak rendőri eszközökkel nem lehet tartós javulást elérni. A helyi társadalmak, közösségek erősítése működik csak, hiszen nézzük meg, vannak teljesen széthullott, és rendben, nyugalomban élő falvak egymástól negyedóra távolságban. De lakónegyedekre is igaz ez. Semmi más nem használ, mint amikor összefog, összetart egy közösség, és ehhez megkapja a törvény és rend embereinek a támogatását. Ez persze, pénz, idő, és türelem, következetes, kitartás kérdése is. Meglepő, de nem az elsőből van a legkevesebb...

- Kiss László -