Kiért lobog…?

Egy nemzet megosztottsága mindig szomorú jelenség, hosszú távon önpusztító is.

Nagy ott a baj, ahol az eredetileg éppen az egységben rejlő erő, a megmaradás, a szilárd állam jelképét tépdesi az utókor vitája, alig hallva meg a szakemberek álláspontját: ez nem az a zászló, amely a történelem egy sötét szakaszához kötődik. Van némi kényszeredett hasonlóság, de a kettő nem ugyanaz – miként a tény és a vélemény is két kategória.

Hazánkban a horog- és nyilaskereszt a vöröscsillaggal egyetemben tiltott önkényuralmi jelkép, és (az utóbbival ellentétben) senki sem akarta még újra visszaállítani. Vannak s mindig lesznek, akik durva, erőszakos tettekhez próbálnak legitimitást nyerni történelmi szimbólumokból, de ez a társadalom nem vevő erre. Azt várja, hogy a szélsőséges megnyilvánulásoknak gyorsan vessenek gátat, s éppen ezért azt is elvárhatja, hogy senki ne azonosítsa a szélsőséggel.

Ahogy a kommunizmusnak sem jelképe a vörös zászló, hiszen önkényuralmi jelképétől megfosztva ma is használható, úgy a most sokat szidott Árpád-sávokat sem szennyezi rosszemlékű jel. A zászló sohasem öl. Azt az ember teszi, aki maga is halandó, eljár fölötte az idő és az utókor majd megítéli tetteiért – mert azt mindenkinek vállalnia kell. Itt és most tehát ünnepeljünk méltósággal, aztán próbáljuk meg folytatni a munkát tisztességgel.

– Nyéki Zsolt –








hirdet�s