Ki szeret már manapság iskolába járni?

Unalmas tanórák, sorozatos dolgozatok, na meg az a rengeteg házi feladat… De vajon régen is kötelességnek számított mindez, vagy inkább kiváltságnak? Egykori és jelenlegi diákokat faggattunk a témáról…

Nincs olyan diák, akit ha megkérdezünk, azt felelné, hogy igen, szeretek iskolába járni. Tudom, mert én is így válaszoltam volna – annak idején. Most már persze visszasírom azokat az éveket, és belátom, hogy igenis hasznos volt az sok „unalmas” tanóra, a rengeteg dolgozat és házi feladat, amit akkor a hátam közepére se kívántam. De vajon mindenki csak utólag érti meg mire jó ez az egész?

„Én nagyon szerettem iskolába járni, igen, szerettem a közösséget, szerettem az osztálytársaimat, az osztálynévsort pedig mai napig is tudom.” – számolt be egy neve elhallgatását kérő, ötven körüli miskolci asszony iskolai emlékeiről. Véleménye szerint a mai gyerekek kevésbé motiváltak a tanulásban, mint az ő idejében. Mikor ennek okairól faggattam, kérdésemre kérdéssel felelt: „Most szidjam a pedagógusokat?” – majd kifejtette, hogy szerinte, a tanárok régen nagyobb szívvel tanítottak, türelmesebbek voltak, és kiálltak az esetleg rosszul teljesítő, de egyébként jó képességű diákjaik mellett. Nem úgy, mint ma. „Ma már csak mentegetőznek, hogy a gyerekekkel nem lehet bírni, nem taníthatók.”

De miért nem – kérdem én. Mivel másabbak a mostaniak? „Már annyira szabadok, hogy mindent megengednek maguknak. Már tizenévesen cigiznek. Aztán, meg van engedve a könnyű drogozás is, ugyebár…” – panaszkodott másik interjúalanyom, egy középkorú miskolci férfi – majd hozzátette – „ez is közrejátszik, én szerintem.” De valóban ez lenne a probléma forrása. Nem lehet, hogy csak alapvető tulajdonságunk, hogy a kötelesség fáj? Nem lehet, hogy egészen más a helyzet, mikor valamiben mi is érdekeltek vagyunk, ha tisztán látjuk a célunk, tudjuk, mit akarunk, és hogy ezért milyen áldozatokat kell hoznunk?