Ketten együtt a világban – még a kollégiumban is

Ketten együtt a világban – még a kollégiumban is
Miskolc – Urbán Mária és Urbán Tamás – anya és fia – szeptembertől a miskolci Szemere Kollégium lakója.

Urbán Mária a főiskolán ismerkedett meg későbbi férjével, Urbán Tamással. Összeházasodtak, s nem sokáig késett a gyermekáldás sem. Ám Mária magzata mindössze hathetes volt, amikor a férje közlekedési balesetben meghalt.

– Életem legnehezebb időszakát éltem át – emlékszik vissza Mária. –Közrejátszhatott benne, hogy a fiunk, Tamás is koraszülött lett. Csak a pusmogásokból vettem ki, hogy valami baj van vele, s azt hittem, üvegkoporsó, amiben elvitték. Később megmondták: a megyei kórházba került, de engem nem akartak átszállítani, mondván: úgy sem marad életben sokáig a fiam. Többször is újra kellett éleszteni, akkor kezdett magához térni, amikor végre én is mellette lehettem.

Mária arra tette fel az életét, hogy a fiának minden elérhető segítséget megadjon. Kazincbarcikáról Egerbe költöztek, majd amikor hallotta, hogy a Pető Intézetben konduktor képzés is indul, oda jelentkezett a fiával, akit a bentlakásos óvodába vettek fel. Mária egy év alatt elsajátította a szükséges speciális pedagógiai ismereteket, amivel mozgássérült fiának könnyebbé teheti a mindennapjait. Addig egy alapítványnak köszönhetően ő is Pesten lakhatott, együtt a fiával. Aztán már csak hétvégekre korlátozódott az együttlétük: péntekente vitte haza a fiát Egerből, hétfőnként pedig vissza. Mindezt busszal, metróval, ölben, 8 éven át. Amit – kudarcos próbálkozások után – újabb 5 év utazgatás követett, minthogy ismét csak a fővárosban találtak olyan intézményt, amely Tamást fogadta. Tegyük hozzá: Tamás egyáltalán nem tudott járni, s még 14 évesen is 25 kiló volt. Korához kevés, cipelni sok. Átesett két műtéten, mire rátaláltak a miskolci Martin János iskolára, s szálláshelyül felkínálták nekik a Központi Leánykollégiumot.

– Bár ott meglehetősen elkülönülve éltünk ketten a hatodikon, de azért az egészséges fiatalok környezete már akkor hatni kezdett Tamásra. Növekedésnek indult, megerősödött, s lábra is állt. Amikor a kollégiumot bezárták, mindketten megsirattuk. Felajánlották, hogy költözzünk a Szemerébe. Itt aztán teljesen kivirult a fiam – mondja a mindig mosolygós Mária.

– Nagy itt a pörgés. Szeretek barátkozni és utazgatni – veszi át a szót a fú. – A többiek magukkal szoktak vinni még vásárolni is, én pedig segítek nekik tolni a bevásárlókocsit, én teszem ki a szalagra az árut – büszkélkedik a most 20 éves Tamás. Jelenleg háztartási szakra jár, jövőre a gyógynövénytermesztőit végzi el. Ha lehetne, orvos lenne, elég jól megy neki a latin, mondja, amit egy hosszú szöveggel nyomban illusztrál is, majd megismétli magyarul. A nagybátyja tanította neki. Nem ismeretlen számára a francia és a német sem. „Issza az agya” a nyelveket. Nagy örömmel fogadnák, ha valaki rendszeresen foglalkozna vele. Tamásnak Egerben és Budapesten is vannak barátai, s akik megismerik, ki is tartanak mellette.

Mária minden szabad idejét arra fordítja, hogy másokon segítsen. Nem keresi a lehetőséget: megtalálják. Mint ahogyan őket is a segítség. Így már nem is esik kétségbe, hogy mi lesz velük holnap, azután.

– Csak addig volt nehéz, amíg rá nem jöttem, hogy miért alakulhatott így az életem: az én feladatom, hogy ne magammal törődjek, hanem másokért éljek, s közvetítsem a szeretetet.

Szalóczi Katalin








hirdet�s