Kerékpárral a honvédek nyomában

Kugler Gábor és Merényi Dániel a nagy utazás kezdetén, a miskolci tizeshonvéd szobornál
Kugler Gábor és Merényi Dániel a nagy utazás kezdetén, a miskolci tizeshonvéd szobornál - © Fotó: magánarchívum
Miskolc – Megrázó pillanatok, a hadiút legtávolabbi pontján, több mint ezer kilométerre Miskolctól.

A miskolci 10-es honvédek 100 évvel ezelőtti útvonalán haladva, az alakulat emléke előtt tisztelegve Merényi Dániel és társa Kugler Gábor a közelmúltban útra kelt Miskolcról Olaszországba Asiago környékére. Merényi Dánielt kérdeztük.

A kerékpárépítés és a legnagyobb internetes portál „napirajzainak” készítése közben honnan jött a hosszú túra ötlete?

Egy éve terveztem már, hogy eltekerek az Asiago-fennsíkra, arra a helyre, ahol a Magyar Királyi 10-es Honvéd gyalogezred katonái befejezték a háborút. Sáfrány alezredes úr naplója és az olasz források alapján az ezred 1918. szeptember 17-én került harcállásba a Sasso Rosso-n és a mellette lévő San Francesco hegyen. Most 100 év elteltével szerettem volna egy kis koszorút elhelyezni a San Francesco-n levő kápolnában. Igaz, ez már nem ugyanaz a kápolna, az eredeti elpusztult a harcok alatt. De én sem vagyok hivatalos személy, csak egy miskolci. Fontosnak éreztem ezt az évfordulót.

A magyarországi szakasz sem volt rövid… Milyen útvonalon, mivel mentek?

Az eredeti terv az volt, hogy az ezred útját kövessük, de erről – az út magyarországi szakaszát illetően – letettem. Viszont Maribortól a Dráva völgyében szeltük át Karintiát, majd délnek fordulva, az Adige mentén jutottunk Trentoig. Az ezred annak idején Kőbányáról indult, itt voltak karhatalmisták, de mi úgy döntöttünk, hogy a miskolci tizeshonvéd szobortól indulunk. A Bükkön keresztül jutottunk el Gyöngyösig, másnap Budapest, majd így tovább, a negyedik napon már Szlovéniában aludtunk. Mindketten olyan bringán utaztunk, amit én építettem.

Milyen jelekkel, emlékekkel találkoztak a „nagy háborúból”?

A tizeshonvéd szobortól indultunk, Egerben a hatvanasok emlékoszlopa mellett mentünk el. Az első katonai temetőt a Pusteria völgyben találtuk, olaszok nyugszanak ott. A Ferenc-erődnél fordult az utunk dél felé – romjaiban is tekintélyes monstrum ez. Az Adige völgyét is hadi úton hagytuk el, a Val Sordában kapaszkodtunk fel a fennsíkokhoz. A Brenta völgyében a háború végéig gyakorlópályák voltak. Trentino ezen részén egymást érik az erődök, lö­vészárkok, emlékművek, múzeumok. Az Asiago-fennsík még kevéssé ismert a világháborút kutatók előtt. Én a következő évtizedeimet ennek megismerésére szeretném szentelni.

Melyek voltak a legnehezebb részei az útnak?

Tizenegy napon keresztül tekertünk, pihenőnap nélkül. Nehéz volt. Bolzanónál például megtanultuk: csomagos túrán nincs olyan, hogy „könnyű nap”. Tíz kilométeres mászásra, majd laza gurulásra számítottunk a Pusteria völgyben, aztán az Adige mellett. Utóbbi be is jött, Bressanone-ból már negyvennel száguldottunk le Bolzanoba, de a páratlan látvány és a kellemes idő ellenére eléggé kikészültem. Az egész túra „utazás” részén 72 óra 44 perc alatt 1227,4 kilométert tettünk meg. Nyolc defektet kaptunk. Abasár környékén esett pár csepp eső, ezt leszámítva a nap feljött a hátunk mögött, majd lement előttünk. Hálás vagyok a szép időért. Talán a Jóistennek is fontos volt ez egy kicsit.

Milyen érzés volt célhoz érni, felidézni a 100 évvel korábbi eseményeket?

Megrázó pillanatok voltak. Tizeseink hadiútjának legtávolabbi pontján több, mint ezer kilométerre Miskolctól. A caporettoi áttörés után összezavarodott olasz hadsereg tartani akarta a Hétközség-fennsíkot, de a Mellette-hegyen bevetett, alig tizennyolc éves, kiképzetlen(!) olasz bakákat elsodorják az osztrák-magyar erők. A fejvesztett menekülést Graziani ezredes pisztolygolyói állítják csak meg a fennsík szélén. ’17-ben olaszok által épített, Val Vecchiában futó katonai utat el kell barikádozni és szembe kell fordulni a monarchia erőivel. Az olaszok meggyőződése, hogy az osztrák-magyar offenzíva bármelyik pillanatban megindulhat. Hiszik ezt még akkor is, amikor a miskolciak kerülnek szembe velük. Pattanásig feszült idegekkel, mindenre elszántan várnak a hegyek lábánál. A San Francesco orma mély kanyonban éri el a völgyet, a Sasso Rosso és a Cornone lépcsőzetes oldalában viszont valóságos „várost” alakítanak ki. Kórház, víztározó, parancsnokság települ honvédeink talpa alatt, akik néha le-ledobnak egy kézigránátot, lerúgnak egy-egy sziklát. Minden olasz kísérlet a Sasso Rosso elfoglalására kudarcba fullad. A Cornone szélén alig pár négyzetmétert(!) sikerül elfoglalni. Az utolsó olasz támadást 1918. október 11-én indítják. Hajnali háromkor ködben, hidegben. Teljes kudarc, a miskolciak állják a sarat, ahogy a háborúban végig. Gyönyörű vidék, háborúzásra teljesen alkalmatlan. Földijeink igaz helytállásának tanúja e hely.

Hová került végül a koszorú?

A koszorút a fozai hősök kápolnájába vittem. Eredetileg a San Francesco kápolnába szántam, de a helyi önkormányzat kifejezett kérésére mégis így lett. A harmincas évekig ide gyűjtötték a környékbeli katonai temetők elesetteit, majd innen kerültek át Asiago nagy osszáriumába. A kis koszorú egy osztrák mellett pihen most, Mária lábainál. Szemben, a Sasso Rosso oldalában tehenek legelésznek. Patáik nyomán és a tavaszi olvadások végtelen egymásutániságában feloldódik a hajdani futóárkok szövedéke, a golyófogó töltések buckákká szelídülnek és így van ez jól. Ahogy ez a két hegy és Miskolc mindig ott lesz a térképen, úgy ott lesznek a tizesek is az emlékezetünkben.

Pap Gyula