Csattanó: Van-e már szeretőd?

Közel 30 éve, a 80-as évek közepén két kicsi, óvodás és kisiskolás lányaimmal közösen igazolványképek készíttetése céljából kerestük fel városunk egyetlen szigorú, tekintélyt parancsoló, köztiszteletben álló fényképészét. Már a fényképész műhelybe történő belépés alkalmával is úgy érezte az ember, hogy ez az a hely, ahol csak rend és fegyelem van. A műterem és tulajdonosának szigorúsága azonnal ránk is ragadt, olyannyira, hogy miután közöltem jövetelünk célját, s sorban járultunk a fényképezőgép lencséje elé, a fényképésznek kellett oldania a feszültségünket. Miután a legkisebb óvódás lányom összeszorított szájjal várta a vaku villanó fényét, a fényképész eme kérdést szegezte gyermekem felé:

- S van-e már szeretőd?

A válasz nyílt mosoly kíséretében:

- Hát ... Nincs... -  sikeres exponálás.

Iskolás lányomnál szintén jött az előző jól bevált módszer.

- Van-e már szeretőd?

A válasz szintén egy diszkrét mosoly.

- Hát ... Nincs...

S ekkor jöttem volna én, 30-as éveim elején járó nő személyében, visszafojtott röhögőgörccsel, melyet a fényképész kimért, tárgyilagos kijelentése törölt le az arcomról.

- Nyugodjon meg hölgyem, Öntől ezt nem fogom megkérdezni.

Na ezek után kellett fékeznem magam, hogy igazán igazolványba illő képet sikerüljön rólam készítenie, mert sajnos a nevető izmaim nehezen álltak le. 30 év távlatából a mai napig nem sikerült elfelejtenem a fenti esetet.

- Ónodi Gézáné -