Karácsonyi történetek – Legyen a neved Jéza!

Baktakék – Szép jó estét kívánok! Én Jéza nénit keresem.

– Én vagyok az gyerekem. Kerülj beljebb!

– Azt szeretném megkérdezni, hogy miért tetszett kapni ezt a szép, különleges nevet.

– Ülj le a ládára, elmondom én neked úgy, ahogy az anyám szájából hallottam.

Régen történt, amikor az apám és az anyám egybekeltek. Szép, kora tavaszi nap volt. A többi testvér még kicsi volt, így új fészket kellett keresniük. Szerencséjük volt. Megörökölték a nagyapa árván maradt tanyáját, cirka nyolc kilométerre a falutól. Egy nagyobb szoba, pitvar, istálló, fúrt kút, kemence az udvaron és két hold szántó alkotta a birodalmukat. Villany nem volt, csak gyertya és petróleumlámpa.

Anyám egy előhasi üszőt, apám meg egy öregecske lovat szekérrel hozott még a házasságba. Megéltek, dolgoztak. Hamarosan az anyám szoknyája kezdett elől rövidülni. Gyereket hordott a szíve alatt. December végére várták. Örültek is neki, mert télen azért kevesebb a munka.

Anyám fonogatott, apám kukuricát morzsalt, meg kiszolgálta az állatokat. Így jött el a karácsony. Már kisült a kenyér, a lángos, a mákos meg a diós kürt és megfőtt a töltött káposzta. Vilia este templomba készültek a faluba lovas szánkóval, mert cudar hideg lett nagy hóval. Anyám már reggeltől fogdosta hol a hasát, hol a derekát. Hamar esteledett.

– Te, Pesta, mondta apámnak – hozd el inkább a bábát a faluból, mer’ én szülni fogok!

Apám befogta a lovat a szánkó elé, és szó nélkül indult a faluba.

Anyámat pedig egyre gyakrabban fogdosta a fájás. Félt egyedül maradni. Úgy gondolta, hogy átmegy a legközelebbi tanyára, úgy egy kilométerre. A szomszéd Boró néni biztos tud rajta segíteni, mert ő már szült egy fiút. Magára kerítette a nagy berliner kendőt, üzenetet írt egy csomagolópapírra és fájdalmas nyögések és megállások közepette araszolt a rosszul járható úton. Egyre gyakoribb és nagyobb fájdalma lett.

Már csak szinte öntudatlanul érte el a szomszéd tanyát. A tanyában már sötét volt. Az ól ajtajába kapaszkodott. Az ajtó kinyílt. Belépve rázuhant a dikóra, elöntötte a víz. A dikó körül tapogatózott, ahol a vasvilla akadt a kezébe. Utolsó erejével azzal próbálta döngetni a falat. Boró néne aludt éberebben.

– Eredj, fiam – mondta a siheder gyereknek –, nézd meg, miért békétlenkednek az állatok!

A fiú meggyújtott egy gyertyát. Kiment, de már fordult is vissza.

– Gyűjjék, idesanyám, mer’ a szomszéd Örzse fekszik a dikón. Nagy kínja lehet, mer’ jajgat meg fetreng oszt maga alá is vizelt.

– Szítsd fel a tüzet és tegyél oda egy nagy fazik vizet! Ez az asszony szül.

Hirtelen lepedőt meg törülközőt kapott magához , meg­gyújtotta a lámpát és kiigyekezett az istállóba.

– Itt vagyok, Örzse, segítek, ne félj, csak lélegezz úgy, ahogy majd mondom!

Levette anyámról a csizmát meg a felesleges ruhadarabokat, mert a gyerek már kifelé igyekezett. Közben nem is tudták, hogy apám meg elveszett. Amikor a faluban felvette a bábát, az bevackolt a kasfarba és elaludt, mert három éjszaka dolga akadt, fáradt volt. Apám meg ellépett a kocsmároshoz egy demizson borért. A ló fázott, elunta a várakozást, elindult haza. Tudta az utat. A bába csak a háznál ébredt fel.

– Se Örzse, se Pesta! Hol a ménkűbe vannak ezek?

Kereste őket a házban, de ott csak az üzenetet találta. Trappolt a szomszédba. Amikor a gyerek felsírt akkor érkezett. A köldökzsinórt már ő vágta el. A legényt meg a szánkóval elküldték apámat keresni, hátha leesett és még megfagy az úton. Szerencsére már útközben találkoztak. Szerencsésen megérkeztek ők is.

– Hát, igen, igyekeztél kicsi jányom, hogy akkor meg ott szüless, ahol a kis Jézus. Legyen hát a neved JÉZA. Ez az én hiteles történetem.

-Szádváry Gyuláné-