Jegyzet: Tüzifa nélkül
Mi is érdeklődtünk, de addig jutottunk, hogy átmeneti szállást ajánlottak neki. A hírre könnyes lett a szeme, és elmondta: nem hagyhatja ott a házát, mert lehet, akkor már nem lenne hova visszamennie.
Szívszorító történet, látni, ahogy versenyt fut az idővel, hogy hamarabb sikerüljön szereznie egy kis tüzifát, mintahogy az ennél is hidegebb idő megérkezik.
Rossz volt azt látni, hogy míg egy hete szinte mindenhonnan azt hallani, hogy felkészültünk a télre, a katasztrófavédelem vigyáz ránk, segítsünk egymáson, ne hagyjunk senkit az utcán, addig ezek a hangok van, ahova nem jutnak el. Rossz látni, hogy míg a nagy tömegben a felhívások működnek, értő közönségre találnak, addig az egyén elvész valahol a rendszerben. Rossz látni, hogy hiába a felhívás, ha egy valaki elindul, nem tüzifába, falakba ütközik.
Rossz arra gondolni, hogy ő leleményes volt, mert végül tudtunk neki segíteni, de mi van azzal, aki nem jött hozzánk. Mi van azzal, aki most is tüzifa nélkül van. Aki nem hagyja a házát, mert jobban félti, mint az életét. Tényleg, mi van azzal?
