Ha elmondhatnám Petőfinek

Akt.:
Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: stop.hu
Ha megengedik, most mellőzném a március 15-én szokásos sajtóügyi panelek és közhelyek felemlegetését. Minden politikai párt és nem ezen a néven besorolt, de valahova nyilván tartozó, az általános közbeszédben résztvevő intézmény és egyén úgyis megállapítja, meggyőződése és céljai szerint, hogy milyen mértékben szabad nálunk a sajtó vagy sem. Kiss László jegyzete.

Ki visszafejlődést lát, ki épp ellenkezőleg – vannak mindkét oldalon érvek, a vita mindazonáltal nem változtat semmin.
Hát ha még Petőfi megtudhatná, hogy igazán jelentős és tömeges visszhangra lelni főleg bulvár­témákkal lehet.

De ha már ez a nap egyben a szabad sajtó napja is, mégis, tűnődjünk el egy kicsit azon, hol is tartunk, mit mondhatnék például Petőfinek, ha feltámadván megkérdezné: na, mire mentetek eddig? Megpróbálnám neki elmagyarázni azt: semmi sincs úgy, mint régen, és főleg semmi sem az, aminek látszik.

Elmesélném például, Putyin elnök egyik kommunikációs találmánya, hogy minden ügyet, politikai töltetű, jelentőségű történést, amelynek súlya van, sok oldalról világíttat meg a médiában. Hát ez nagyszerű, mondhatná talán Petőfi, milyen demokratikus, csakhogy ennek nem az a célja, hogy valóban többféle nézőpontból tehessünk mérlegre valamit.

Hanem, hogy az emberek előtt maga a történés relativizálódjon, azaz maga tény vesszen el, a „hát úgy is lehetett, meg így is lehetett”, ez is befolyásolhatta, az is beleszámíthatott forgatagában. Vagy elmondanám, hogy manapság szinte semmivel nem lehet a médián keresztül – na jó, nem semmivel, de nagyon nehéz – komoly hatást elérni, olyan magasan van a médiafogyasztók, azaz a mi ingerküszöbünk, amit át kell ugrania a cikknek, a riportnak.

Mióta szabadon zúdul ránk és szinte azonnal minden hír, valósággal a nappaliba varázsolva a legnagyobb botrány zaftos részleteit vagy egy horrorisztikus katasztrófa szinte tapintható valóságát, vastag bőr nőtt a lelkünkre. Azt a döbbenetet, amit a New York-i tornyokba beleszálló repülőgép láttán éreztünk, ha most megismétlődne se éreznénk még egyszer.

Vagy, ha itthonra fókuszálunk, a hajdanán hatalmas botrányt okozó Tocsik Márta nyavalyás millióival felérő méretű korrupció vagy bűnügy, a futottak még kategóriáját se ugorják meg. De nemcsak a civilizációs vastag bőr kérdése ez, hanem a hiteltelenedésé is. Hacsak nem látjuk a saját szemünkkel a képernyőn, hogy odacsap a cunami a partnak, hanem ehelyett egy nehezebben megfogható hír, politikai nyilatkozat kerül taglalásra, hisszük is, meg nem is.

Eleve nem szeretjük, ha valami olyasmit mondanak el, ami nem klappol a mi saját nézeteinkhez. Inkább azt mondjuk rá, hogy hazudnak, maszatolnak, mintsem elgondolkoznánk rajta. Emlékszem, kis hazánkban egyszer próbálta meg az egyik országos napilap, hogy egy oldalon közölte a jobb­oldali és baloldali, a konzervatív és liberális publicisták írásait ugyanarról a témáról.

Tuti bukás volt, villámsebesen abba kellett hagyni.

Hát ha még Petőfi megtudhatná, hogy igazán jelentős és tömeges visszhangra lelni főleg bulvártémákkal lehet. Herevasalás, krimi, abnormitások. El se merném mondani neki, hogy a keressük Petőfit kazángyáros változatában, a barguzini asszonyság csontvázának kiásásával egyszer ő is lehetett így vezető téma.

Még a végén kardjával csapná le a fejem a hadviselt költő.

Kiss László








hirdetés