Lajtorján tangózni

Lajtorján tangózni
Jönnek a festők. Három napja csak pakolászunk. Középre tologatjuk a bútorokat, mindent barna csomagolópapírral takarunk le. Még a csillárokat is bebugyoláljuk. A kapcsolókat sebtapasszal fedjük el. Csak annyi kuckós helyünk marad, ahova majd végre lefekhetünk. Szántó István jegyzete.

Próbálom a segé­deket utánozni. Nagyon tetszik, ahogy a combjukhoz tapasztott létrával járnak-kelnek.

Én imádom a felfordulást. Ilyenkor nem kell papucsot húznom, úgy járom össze a lakást, ahogyan kedvem tartja. A festékes-mázos göncű mesterek korán érkeznek. Édesanyám tudja a kötelességét, gőzölgő kávéval várja őket. Cukrot nem kérnek, inkább féldecissel hígítják a feketét. A jó hangulatról maguk gondoskodnak. A lapos elemmel körbegumizott Szokol rádió nonstop nótázik a szekrény tetején. Innentől kezdve csaknem egy hétig kerülgetem az enyves szagú vödröket meg a létrákat.

Hogy éppen ki festi a lakásunkat – az a véletlen műve. Aki a leggyorsabban vállal, mert ha édesanyám úgy gondolja, itt az idő, senkire nem várunk. A közelünkben, a belváros tele van kiváló piktorokkal. Pincés Sándor, Molnár Sándor, Nagy Sándor, Tóth Zoltán, Dián Sándor, Csanya, a virtuóz, Maczin és Kupcsovics János, Koós János édesapja is remekül kezeli az ecsetet. Ha megpihennek, és nem figyelnek rám, máris felmászom a létrára. Próbálom a segédeket utánozni. Nagyon tetszik, ahogy a combjukhoz tapasztott létrával járnak-kelnek. A déli koktélparti zenéjére még táncolnak is.

Karmanovszky János mester-oktató elárulja a szakmájukhoz szükséges, pótolhatatlan adottság titkát: jó színlátás és tökéletes egyensúlyérzék. Egyik sem hiányozhat. Az ipari tanulók egy széles hodályban kezdik az okulást. Kis és nagy, csak falétrákon – hat- és tizenkét fokosokon – járatják őket előre, hátra. A mester katonás hátraarcokkal kábítja a nebulókat. Ha ráülnek a létrára és megbillennek, semmi vész. Elhajlás előre-hátra, egy nagyobb esés még benne van a pakliban, de esni úgy kell tudni, hogy bajuk ne történjen.

Kéri István öreg róka a szakmában. Még vonalzó nélkül is egyenes csíkot húz. Úgy, mint Vértesi bácsi, aki annak idején a miskolci Hatvanötösök utcában minden lakást kimázolt. István szeme a mennyezeten, a magasból mesél. A hetvenes évekig más anyagokkal dolgoznak. Mész, budai föld, enyves festék a vödrökben. Szemre keverik ki a színeket.

Ma már ilyen nincs. Talán ő és János képes még erre a bravúrra. Minek is, már a Klein Gyula bácsi-féle, olajos szagú háztartási boltocskák sincsenek. Géppel, komputerrel kutyulják a kennivalót. A cifra mintás, ízlésficamos gumihengerek eltűntek. Helyettük a hosszú nyelű, gyapjús teddy hengerek jöttek divatba. Már Mezőcsáton sincsenek „kreatív festők”, akik szabadkézzel szórták a falra a muskátlit vagy a pöttyös gombát.

A hatvanas évek végétől a házgyárak ontják a lakásokat. A Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat segédei nem győzik a tapétázást. Három- vagy négyféle tekercsből dolgozhatnak. Szabnak, vágnak, ragasztanak, de napi három lakásnál többre nem jutnak. Hétvégeken pedig fusiznak. A maradékból helyrehozzák, amit munkaidőben elszúrnak.

Egyszer aztán adódik egy hosszú, szabad nyaram, amikor nosztalgiából én is festeni-mázolni áhítok. Belekóstolok a szakmába. Kézzel, géppel rozsdátlanítok. Szemembe röpköd jó néhány vasszemcse, három ancúgom odavész a festékbe. A festékanyag annyira környezetbarát, hogy a boltban megnyugtatnak, akár bele is ihatok…

A létrán hamar elkezdek imbolyogni, sebaj, ott a kerítés, abba belekapaszkodhatok. Közben elhiszem, hogy Hollandiában már kivették a lajtorját a mesterek alól. Törvény szerint már csak állványról mázolhatnak. Tessék mondani, az állványról talán nem lehet lebukfencezni? És kérdem én, milyen mester az, aki nem tud a lajtorján tangózni?

Szántó István



Sporthírek