Labdák

Akt.:
Labdák
Abban a gyerekkorban növekedtem, amikor nem szkájpon cseteltünk, hanem együtt játszottunk, bandáztunk, beszélgettünk. Bánhegyi Gábor jegyzete.

Imádtunk pinyőzni, volt a lakótelepen egy beton pingpongasztal, sötétedésig ütöttük a lasztit, valamennyien „Gergelyjónyerklampárok” akartunk lenni, ők voltak akkor a világ tetején. A legjobban azt szerettük, ha valaki magas labdát küldött a térfelünkre, rá lehetett készülni, bal láb kicsit előre, jobb hátra nyújtva, kicsit szögben tartott karunk lendült, ráborítottuk az ütőt a lasztira, súlyt, erőt összpontosítva csattanjon az a kaucsukgolyó védhetetlenül a lecsapás után. Mindez arról jutott eszembe, a kormány hónapok óta mást sem csinál, mint dobálja a magas lasztikat – MNB-alapítványok, KLIK, Uber, népszavazás, földvásárlások, klientúra építése, besegít kicsit Clinton és a francia elnök is –, mintha arra várnának, na, melyiket csapjátok már le amúgy isten­igazában izomból, repedjen az a labda, utána se tudjunk nyúlni, nemhogy visszaadni. Az ellenzék pedig halovány sajtótájékoztatókon kívül annyit tud felmutatni, hogy képviselőjük egy vesztes per után az interneten gyűjt a perköltségre.

Érthető az ellenzék szándéka, kormányváltást akarnak, de ahogy Váci Mihály írta annak idején: „…nem elég akarni: de tenni, tenni kell”.

– Bánhegyi Gábor –