Jegyzet: Kutyavilág

Jegyzet: Kutyavilág
Jegyzet: Kutyavilág - © Fotó: Getty Images
Egy állatmenhelynek háromszor annyian nyújtanának segítséget, mint egy hajléktalanszállónak. Szalóczi Katalin jegyzete.

Meglehet, ha a friss hazai kutatás eredményének ismerete nélkül kellett volna megtippelni, hogy a többség szívesebben segít-e egy kivert kutyán, mint egy hajléktalan emberen, akkor is erre az eredményre jutok. Hiszen hányszor hallható (akár még volt házastárssal szembe állítva is): „A kutyám mindenért hálás, nem beszél vissza, s tudom, hogy mindig hűségesen vár rám!” Ráadásul egy utcára került kutyát a legritkábban szokás hibáztatni a sorsáért.

Ezzel szemben milyen sztereotípiák élnek bennünk a hajléktalanokról? Hogy ők maguk tehetnek a sorsukról, ha nem innának, nem kellene így élniük, s hogy a rájuk fordított adomány, mint a rostába öntött víz. Amiben általánosságban lehet sok igazság, csakhogy igaz lehet akár a fordítottja is, hiszen ennél sokkal összetettebb minden emberi sors. Aki került már közel hozzá, tudhatja igazán, milyen hártyavékony a határ: elég egy betegség, a munkahely vagy a család elvesztése ahhoz, hogy a napos oldalról átkerüljünk a túlsóra.

A kutatás arra nem tért ki, kik adakoznának előbb egy hajléktalanszállónak, mint egy kutyamenhelynek, és fordítva. József Attila is csak költői kérdésként tette fel anno: És kik pazarolták ölebekre/ A felebaráti szeretetet?

– Szalóczi Katalin – 








hirdet�s