Jegyzet: Igazoltan hiányzók

Jegyzet: Igazoltan hiányzók
Elcsépelt igazság, az elmúlás csak akkor teljesedik be, ha az örökre eltávozottak emlékeinkből is elszállnak. Míg halottaink arcát, mozdulatait, hangját, szavajárását, jó és rossz szokásait magunkban őrizzük, ők is velünk vannak. Szántó István jegyzete.

Tóth Ferenc szerkesztő Lovas Lajossal és Barcsa Sándorral a leíró szoba előtt trécselnek. Alkudoznak, ki következik. Onódvári Miklós félig nyitott ajtó mellett a cikkeket olvassa. Bosszús, a harmadik golyóstolla is elfolyt. Oravec János egy gyakornokot reguláz: „Mit gondol maga, ebben a kék köpenyben flangál – nem vasbolt ez!” – kiabálja. Benedek Miklós a bajuszát simítgatja, indul a szerdai vetítésre, hegyezi a ceruzáját a féloldalas kritikára. Csorba Barna mindenhová benyitogat – beszélgetőpartnert keres. Rálel a mindig ráérős Csépányi Lajosra. Gyárfás Imre rádió igazgató gyalog sétál le a negyedikről, hátha talál egy gyakorlott jegyzetírót az esti adásba. Látom az ablakból Horváth Kálmánt, kezében a bukósisakkal Felföldi Gyurit igazítja el az udvaron. Elosztják egymás közt az aznapi sportot. Szegedi László és Török Alfréd, a két üzemi lapos szerkesztő feltűnően kerülik egymást. Még véletlenül se mennek egyszerre a földszinti büfébe. Berencsi Sándor, a vegyész szerkesztője a főnökét keresi emeletről emeletre. Ágotha Tibor és Szathmári László nyakukban a tükörreflexes géppel átsétálnak a szemközti borozóba. Radványi Éva és nővére, Katika témát cserélgetnek. Az olvasói levelek valóságos kincstár egy újságírónak. Szabados György az aznapi viccét sütögeti el, így sikerül kicseleznie Szabán Gabikát a fotó labor előtt. Braczkó István a mai lapon élcelődik. Azt is észreveszi, ami fölött az olvasószerkesztő unottan elsiklott. Wirth Lajos, Koltai József és Szilágyi István az első emeleti birodalmukban számolgatnak. Skiccelik a listát, osztják a prémiumot. Még nem is döntöttek, a folyóson már erről locsognak. Nyílik a liftajtó, a harmadikon Imre József, a vállán a tíz kilós BRG-magnóval szuszogva kiszáll. Rossz gombot nyomott meg, szembetalálja magát Bohus Jánossal, aki minden egyes kéziratot frissiben a nyomdába szalajtat az első szembejövővel. Ez a Bajcsy Zsilinszky úti sajtóház.

Homályosul a kép – Puskár Tibor a frissebbek közül, Nagy István, Kecskés Sándor, Tarján István, Berecz József, Borsodi Gyula, Holdi János, Udvardy József, T. Nagy József, Szikra Pál, Kármán István, Csutorás Annamária, Becze Károly, Szendrei Lőrinc, Fegyverneki Zoltán, Solymos László, Körmöczi László, Hajdu Gábor, Tóth István, Horpácsi Sándor és Frisovszki Tibor – mind-mind a helyi média elhunytjai véletlenül sem időrendi sorban. A kép korántsem teljes, még a kollektív memória is lefagyhat.

Elcsépelt igazság, az elmúlás csak akkor teljesedik be, ha az örökre eltávozottak emlékeinkből is elszállnak. Míg halottaink arcát, mozdulatait, hangját, szavajárását, jó és rossz szokásait magunkban őrizzük, ők is velünk vannak. Velünk, bennünk tovább élnek. S miközben a temetőket járjuk, hogy szeretteink sírjánál mécseseket gyújtsunk, szomorúan sommázzuk, az idő múlásával egyre több sírkertbe szólít a lelkiismeretünk. Gépiesen kiosztjuk a koszorúkat, tüzet csiholunk az erősödő szélben és megvárjuk a gyertyák pislákolását. Ezek azok a percek, amikor őszintén magunkban, magunknak is feltesszük a kérdést – honnan hová sietünk. Ezek azok a szellemidéző pillanatok, amikor asztaltáncoltatás nélkül beszélünk a már csak bennünk élőkkel.

Érlelem a gondolatot, hogy egyszer fejfát állítsunk a kollégáknak is. Azoknak, akikkel évtizedekig békés barátságban, nemegyszer oktalan haragban vagy értelmetlen háborúságban együtt dolgoztunk. Legyen emlékük ott, itt, ahol ők otthon voltak. A médiában. Legyen emlékük a már-már ismeretlen szerkesztőnek, rádiónak, tévésnek, azoknak, akik az utolsó leheletükig azt tették, amit a szigorú, a legszigorúbb szerkesztő – a hírekre, az információra szomjazó Olvasó – várt tőlük. Egy főhajtás, egy mécses és egy szál fehér rózsa, ami már nekik jár. Többel ne zavarjuk őket – hadd fricskázzák soraimat. Magam sem tennék mást. Mi erre születtünk…

– Szántó István – 








hirdet�s