Jegyzet: Haranghinta

Nézőpont: Haranghinta - illusztráció
Nézőpont: Haranghinta - illusztráció - © Fotó: magyarharangok.hu | Bajkó Ferenc
Kerestem, és meg is találtam az utolsó harangozót. Nem kis munka volt. Szántó István jegyzete.

Még hallomásból sem ismerjük azt a puccos harangozó automatát. Faragó Ferenc, a hatvanas években naponta többször is megmássza a vasgyári katolikus templom tornyába vezető korhadt falépcsőt. Úgy tetszik, egyformán kongat misére, délre, temetésre. Pedig ez nem igaz. A vastag kötelet férfierővel, de finom érzékkel kell működtetni, így egy kicsit mindig másként húzogatja. Rángatásra egészen hamisan szólna. A három harangból az István nevű a legnagyobb, érces, dallamos csengése van. A másik kettő lágyabb hangú, tán közelebb áll a Szent Lélekhez.

Faragó Ferenc fia, Sándor kimarad az úttörőéletből. Inkább ministrál, meg a sekrestyében lábatlankodik. Alig várja, hogy újítsanak. És egy napon meg is hosszabbítják a kötelet egészen az orgonáig, így már lentről is lehet kongatni. Innentől szabad a pálya. Hallja az öreg, hogy a fia is szépen játszik. Nincs az a vájt fülű, aki megkülönböztetné, hogy ki az, aki a kenderkócos kötél végét fogja. Sándor, ha kell, még improvizál is. Hamar rájön, ha teljes súlyával a kötélen hintázik, szebben szól a mázsányi István. Kovács László plébánosnak tetszik a fiú igyekezete. Magával viszi a diósgyőri templomba. Sőt az utódja, Mikolai Vince is ragaszkodik Sándorhoz. Faragó Sándor édesapja nyomdokaiban jár. Nem sejti, hogy egyszer Miskolc utolsó manuális harangozója lesz. Végül egyedül marad a tudományával: a kézi erővel való harangozás rejtelmeivel. A vasgyári katolikus templom tornyába időnként fel kell lépcsőzni. Ellenőrizni kell a kötelet, a tartógerendákat meg a többmázsás harangok tartóvályúit. Figyelni kell a kötél szálkásodására, és nem árt beolajozni a tartóperselyeket. Különös hivatás, a harangozóknak szabadságuk sosincs, pontosabban csak egyszer egy évben: húsvét előtt, amikor a harangok szimbolikusan Rómába mennek.

Sándort Diósgyőrben máig számon tartják, mint egy igazi harangozó dinasztia legutolsó tagját. Ma már az Avason él, közel a Jezsuitákhoz. Mondja, hogy a harangjukat nem hallja, mert a panelrengeteg elnyeli a dallamot. Viszont boldogan fülel, ha a Bükk felől szárnyaló érces harangszó felszüremlik a hegyre.

Kerestem, és meg is találtam az utolsó harangozót. Nem kis munka volt. Mustos Péter segített a Mindszenti plébánián. Amikor arra jártam, a kapuban, a templom előtt hiányérzetem támadt. Hová lett a hajlott hátú, örökké feketébe burkolózott néni, aki kora reggeltől késő délutánig sepregetett a plébánia előtti lépcsőn és a járdán? Megtudom, hogy él. Kötelesné Magdika a közelben lakik, de már elhagyta az ereje. Viszont az Isten háza előtt virágot áruló Anikó máig igazi színfolt.

Az oltártól jobbra nyíló sekrestyében sűrűn megfordultam valaha. Ott készültem az esküvői videózásra. Meglepett a változás, hogy ma már itt is egy teljesen automatizált rendszerben, lentről vezérlik a harangozást. Egy nagy táblán piros gombok és felette: Lélek, Napos, Péter-Pál és Mária harang. Akár egy nyomásra vagy időzítésre, sorra csendülnek fel. Ugyanígy működnek a harangok a minoritáknál is. Csak annyi a különbség, hogy a toronyból rálátni a közeli zsinagógára. Mondják is viccesen, a zsidóknál megspórolták a harangokat, minek is oda, hiszen átellenben van két messzire hangzó.

A belvárosban vannak a legszebb és legkellemesebb hangú harangok. Vasárnaponként, amikor csendesebb a város, tisztán kitetszik a mennyei kórus. Ami a Szinva völgyén át ünnepi hangulattal, finom, akusztikus fátyollal szövi-fonja be Miskolcot.

– Szántó István – 








hirdetés