Olvasóink írják: Fájdalomcsillapítót kérünk!

Okos, jó programot akarunk, mely vigyáz

ránk, véd minket és szeret minden

embert. Mikor elmegyünk a doktor

bácsihoz, kérdezi tőlünk, mi

fáj, ekkor ír a bajunkra

gyógyszert, orvosol, és

meggyógyulunk, mert szeretünk

fájdalom nélkül élni!

Olyan miniszterre van szükségünk, aki

szereti a népét, aki, mint az orvos

orvosolja a bajainkat, aki nem a nép

haragját akarja kivívni, de józan

ésszel és jó szívvel

kormányozza ezt a kis országot!

A politikusoknak az emberekre is kell figyelni

és nem csak azokra, akiknek pénze van,

azokra is akik szegények, nincs munkájuk,

nincs pénzük, mert fájdalomban

élni, legyen méltó, legyen

méltó erkölcsileg is, arra a nemes

küldetésre, mely egy

miniszterelnök imázsához

kell, ne legyen milliárdos, de legyen olyan,

mint a nép, tiszta és szép

lelkű, csak ilyen ember fog jól

kormányozni és akkor nem fog

fájni.  

Demeter Mária 30/634-3049

Egy kis(?)

kiegészítés

Szinte mindenben egyetértek Önnel

Mária, csak tapasztalataim

szerint az nem állja már meg a

helyét, hogy a doktor bácsi kiírja

a gyógyszert és meggyógyulunk.

Először is a doktor bácsik és

nénik , nyilván okkal, be vannak rezelve

a TB-től, tehát nem azt a

gyógyszert írják fel a bajunkra,

amely azt gyógyítaná, hanem azt

amelyik legkvesebbe kerül a

társadalombiztosításnak.

Némelyikük azt, amelyikkel az

orvoslátogató, meg ő is jól

jár. Csak aztán jön a beteg

érdeke, aki időközben vagy

meggyógyul, akkor nem is volt igazán

beteg, vagy maradandó károsulást

szenved, de akkor még mindig rá lehet

fogni az egészségtelen

életmódjára.

Kivételek persze szép számmal

akadnak az orvosok között is, sőt

ők vannak többségben. Ám

ettől az egész rendszer betegellenes. A mai

rendszernek mondjuk az a legérthetőbb

jelensége, hogy az orvosok egymást

közt sem tudják eldönteni, mit

tehetnek, s mit nem szabad nekik , főként a

receptírást,

gyógyszerválasztást illetően.

Tehát mondjuk a háziorvos (szerinte) egy

hiányzó huszonötödik

alkódszám híján nem

írja ki azt a gyógyszert, amelyet a

szakorvos javasolt a betegnek.A szakorvos meg nem

érti, mert ő másként tudja.

Vissza tehát a szakorvoshoz, majd újra a

házihoz a hiányzó alkóddal.

Természetesen a papírokkal a betegnek

kell szaladgáni oda-vissza, míg a

lába is visszeres nem lesz. S gyakorlatilag

minden egyes alkalomra időt kérni,

bejelentkezni, s várni míg

fogadják. (S nemrég még ezt az

egészségügyön belüli nulla

hatékonyságú belső

információt is vele fizették meg a

vizitdíjjal. Igaz, most is az

adófizetők fizetik, csak nem ilyen

látványosan.)

Összegezve, az hogy egy valóban beteg

embert utaztassanak olyan adatokért, amelyek

hiányáért, ha valaki felelős

az biztosan nem ő, hanem a másik orvos -

nos ez már az emebertelenség

határát súrolja. Hacsak ez a

szaladgáltatás nem egy minden

nyavajára jó

természetgyógyászati

fogás.

A szerk.

Autósok: nekik mindent szabad?

Szólás és szabadság

Létezik-e kritikus tömeg?