Jegyzet: Eszünk? Nem eszünk?

Hallani, hogy a hazai éttermek is versenyeznek a vendégekért, s talán nem is hiába. Saját (miskolci) megfigyelés szerint is egyre többen engedik meg maguknak, hogy beüljenek olykor-olykor a terített asztal mellé, akár családostul. Persze van, hogy muszájból, mint a kollégámmal a vasárnapi ügyeletben, két munka között. Kivételesen. Szalóczi Katalin jegyzete.

Kivételesre sikeredett, a belváros közepén. A menü olyan halászlével indult, amelyben egyetlen szelet halacska sem úszdogált, csupán a sűrítőanyagban fellelhető szálkák mutatták, hogy van valami köze a halhoz. A csalódást a második fogás sem segített feledtetni, mert a frissen sültet, amelyre húsz percet vártunk (az legalább friss lesz), hidegen tálalták. A csúcsot mégsem a desszert, a vastag és sületlen palacsinta jelentette, hanem a válasz, amit a felvetésünkre kaptunk, amikor a levest (amelyről akkor még nem tudtuk, hogy ehetetlen) egy közös tálban hozták ki négyünknek: nekünk és az asztal túlfelén ülő ismeretlen házaspárnak. A pincér olyat felelt, amit azóta sem sikerült megemésztenünk: „Most jobb, ha kettéöntöm, vagy ha én bent kiszedem? Különben sincs több tányérunk!”

– Szalóczi Katalin –








hirdetés