Egy malomban őrölünk

Egy malomban őrölünk
Őrült ötletekből sosem szenvedek hiányt. Egyszer csak fejembe veszem, hogy veszek egy elhagyatott vízimalmot. Merő kedvtelésből, hétvégi háznak. Elképzelem, milyen lehet egy ódon, csupa kőházban, fagerendás, -padlós szobában hallgatni a lapátkerekek surrogását és a csobogó vízfolyás mellett elaludni. A Hernád közelében, a Bársonyos mentén egymást érik a duzzasztók meg az elárvult malmok. Halmajon, Ináncson és Gibárton még látni a mohával benőtt, vasalt malomkövet. A szikszóit már elhordta az ár, csupán a tanya nevében őrzi a malmot. A sok utánjárás eredménye, hogy megtudom, ezek az ipartörténeti emlékek szántszándékkal jutnak az enyészet sorsára. Az átkosban ezeket senki nem birtokolhatja. Szántó István írása.

Addig hallgatja a telep végében susogó nádast, hogy kedvet kap a malom újra­indításához.

Petró József, szikszói kőfaragó, nálam leleményesebb. Először kibérli a várostól néhány kilométerre lévő tanyát a Béke-téesztől, majd a hivatalosan engedélyezett néhány ezer négyzetméteres majort nyolc hektárosra bővíti. Lakhatóvá teszi a pajtákat, rendbe hozza a hajdani épületeket. Addig hallgatja a telep végében susogó nádast, hogy kedvet kap a malom újraindításához. Tanulmányozza a háború előtti képeket, amelyen kivehető, hogy ez egy különleges kialakítású, fekvőlapátos, úgynevezett kanalas kerekű szerkezet volt. Előnye, hogy a vízszint ingadozása nem befolyásolta a működését. A sírköves mester nagyon beleéli magát a projektbe. Liszt helyett áramot termelne. Ám addig számol, oszt, szoroz, mígnem kiderül, a tervezett egy kilowattos erőmű megépítése sose térülne meg. Már a kötelező csatornatisztítási hozzájárulás költsége is csődbe vinné a vállalkozását. Esküszöm, ez sem vigasz azért, hogy én sem leszek vízimalmos.

A hatalmas tanya végül sírköves műhely marad. Ahol korábban juhok bégettek, most egy óriási kőfűrész visít. Márványt és gránitot darabolnak. A szomszédban a betűket vésik az udvaron meg a kereteket, kőtáblákat öntik, faragják. A csűr végében egymást érik a roncsautók. Oldalukon hosszú, koszos csík jelzi, hogy itt nemrégiben kiöntött a Hernád. 2010-ben térdig érő víz hömpölygött a tanyán.

Petró mester már nem bánja, hogy a mini vízi erőmű ötlete hamvába holt. Más miatt panaszkodik. Meséli, hogy a sírköves és a kőfaragó szakma presztízse a mélypontra süllyed. Ő mestere a szakmájának. Fiai, Péter és Pál vinnék tovább a vállalkozást, de szűkül a piac. Szegények az emberek, egyre többen barátkoznak meg a hamvasztással. A fővárosban már kilencven százalékban ezt a fajta temetést választják. A mi megyénkben is közelítünk ehhez a számhoz. Kevés jut a végtisztességre, egyre többen temetés helyett hazaviszik az urnát. Ráadásul a kínaiak százezer számra szállítják a komplett sírköveket. Ezekre az összeszerelhető emlékművekre már csak a nevet kell felírni. Németországban a helyi iparkamara kezdeményezésére sikerült kiszorítani a távol-keleti konkurenciát. Amelyik minőségben aligha, legfeljebb árban versenyképes. A rendszerváltás előtt trükközni kell. Magyar kő híján a mesterek kicsempészik a pénzt, aztán ajándékozás címén Olaszországból importálják az alapanyagot. Természetesen a vám megfizetése után. Ugyanakkor békebeli szokás, hogy az adóellenőrök minden temetőt leltároznak, és számon tartják a mesterek műveit. Szorongatják a sírköveseket, de a szakma mégis él és virul.

Talán egy évtizede egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Végül elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené.

Tehát nem is olyan őrült ötlet, amiről korábban álmodoztam.

Szántó István








hirdetés