Jegyzet: A tejes világ vége

A tejes világ vége - illusztráció
A tejes világ vége - illusztráció - © Fotó: Getty Images
Vége a vidéki tejes világnak. Kevés hátsó udvarban bajlódnak az állatokkal. A zsíros legelőkről már hiányzanak a csordák. Szántó István jegyzete.

Mamám egykeként gondoskodik rólam. A vajjal megkent sóskiflikhez egy bögre kakaó dukál minden reggel. Irtózom a pillétől, bele nem kortyolnék, amíg le nem szedem a vastag zsírhártyát. Tudom, a tej élet, erő, egészség – álmomból felköltve is fújnám a kor legismertebb szlogenjét. A bőrös föllel viszont soha ki nem békülök. Járunk a Búza téri fertőtlenítő szagú tejcsarnokba túróért, tejfölért, de az állítólag vizezett tejet a Széchenyi úti kis csemegében vesszük. Ahol sokáig egy nagy alumínium kannából mérik a kandlinkba.

Az iskolánkban, a Kossuth utcaiban elsőként rendszeresítik az iskolatejet. Talán napi két forintért kapjuk az újszerű, kétdecis alufóliás poharast a két friss péksüteménnyel. Fenséges. Ám a boltokban már széles szájú literes üvegekben árulják a tejet. Még messze vagyunk a majd sokat reklámozott, folyton szivárgó zacskós kiszereléstől.

Belvárosi kölyökként sokáig semmi kapcsolatom a tej forrásával. Úgy vagyok, mint Mehemed, aki sosem látott tehenet. Így aztán elképedek, amikor edelényi unokatestvérem esküvőjén, az örömapa, Lajos bácsikám átöltözik. Megsúgja, fejni megy. Szörnyülködöm, hogy miért pont most. Van humora. Megkér, ugorjak be helyette. S mondjam meg az állatoknak, hogy a lagzi miatt elmarad a fejés. Aztán várjam meg, hogy mit üzennek vissza a kedvencei. Fejemhez kapok, kijózanodom. Tudom, hogy Szántó Lajos minden kiöregedett tehenét könnyes szemmel, simogatva kíséri ki az állatforgalmi kirendeltségére. Hazafelé meg férfiasan sír és hetekig a fülébe cseng az állatok keserves bőgése.

Akkoriban minden község határában népes csordák legelnek. Bükkszentkereszten kürtölve gyűjtik be a legelőre induló négylábúakat. Hazafelé, mert okos állatok, minden tehén a gazda háza előtt kiválik a csoportból. Bólogatva köszönnek el egymástól, hogy másnap a kapu előtt várják a társaikat. Nincs olyan hét, hogy valamelyik úton meg ne akasszanak a ki- vagy bevonuló állatok. Ekkor már szakértelemmel nézem a tőgyüket, melyik lehet a tejgyártásban élenjáró. A leggyakrabban Harsánynál futunk össze. Megállok a Trabantommal, jobb a békesség, s hagyom, hogy a kutya terelje össze a csordát. A tehenek elfordítják a visszapillantó tükreimet és kecsesen összenyalják a kocsim ablakait. Sebaj. A szemkontaktust kerülöm a bebámulókkal, röstellem, hogy a pirítós kenyeres velős csontot jobban kedvelem, mint a tejet.

Mezőcsáton az Áfor kút mellett van a Bessenyei Gyula vezette központi tejgyűjtő állomás. Még kellenek a háztáji állatok, van értelme a tartásnak, van is minden portán egy-kettő. A reggeli és az esti szürkületben százak karikáznak oda, szorgalmasan viszik a lefejt friss tejet. A férfiember ennél jobb alibit keresve se találna, visszafelé mindannyian leparkolnak a Halászcsárdánál.

Több ízben apósommal megyek ki a tejközponti állomásra. A vendégnek mindig kijár a langyos tej. Mégsem szokom rá. Bár a pille ügyében okosabb leszek. Előttem analizálják az élet-erő-egészség tisztaságát és zsírtartalmát. Az előbbit úgy ellenőrzik, hogy egy szűrőn átfolyatják, a zsírtartalmat meg dekádonként mérik. E szerint számolják el az árát. Mindig mindenki morog, senki se elégedett, de hát, ha már tehén van, tej is lesz. Kiönteni meg nem illik. Egyébként ide hordják a környék téeszeiből is, itt hűtik, hogy aztán a vastehénnek becézett tartálykocsival a miskolci tejgyárba szállítsák. Később Egerbe és időnként – mert még jár vicinális– vasúton a fővárosba is fuvaroznak. A jóízű a magyar tej, ez a menő. Még. A magyar kockasajtnak, a Mackónak és a Kempingnek nincs párja, konkurenciája. Pedig még fel se találták a kiskockák piros szalagos hámozását.

A rendszerváltásig tejben-vajban fürdünk. Nyikes Józsefné, Erzsike sokáig felügyeli a begyűjtést. Mígnem az impozáns központi tároló kézen-közön eltűnik, a hűtőtartály beköltözik a város központjába. A hírek szerint most is átveszik a tejet. Ha van kitől. Barta Istvánné gyűjti, de ma már helyben kél el. Háztól viszik és hozzák.

Vége a vidéki tejes világnak. Kevés hátsó udvarban bajlódnak az állatokkal. A zsíros legelőkről már hiányzanak a csordák. A hozzám hasonló városiak a színes csoki papírokról tanulmányozzák a lila Milkát vagy a normális színű Bocikat. Az áruházakban az olcsó külföldi dobozos tejek hegyekben tornyosulnak. Azok, amelyeknek már fű íze sincs, a pilléről meg nem is hallottak. A hajdani miskolci tejgyár a többi magyar tulajdonúval egyetemben a fennmaradásért küzd. Szívósan keresem az írójukat, amely utánozhatatlanul finom. Ha kapok valahol, veszem az adást. Még megvannak. Remélem sokáig.

– Szántó István – 








hirdet�s