Jegyzet: A selymes rét

Halomban kiterítve szárad a nedves textil a telep udvarán. Talán még ejtőernyőselymet is készítenek. Szántó István jegyzete.

Régi barátság fűz Szádeczky Zoltán doktor úrhoz. Városházi, fehér inges-sötét öltönyös-nyakkendős, ritka ember, akihez bármikor be lehet kopogtatni. Kilóg a sorból, nem az az aktatologató, majd meglátjuk típus. Jegyző, de ki nem mondaná, hogy paragrafus, és ilyen-olyan cikkely, harmadik bekezdés. Sohasem kertel. Meggyőződése, hogy az egyenes útnál nincs rövidebb. Mindig a szemembe mondja: Pistám, ez nem megy. Tanárból lett tanácsi dolgozó, 2003 óta köztiszteletben álló miskolci nyugdíjas. Bármikor találkozunk, engem is vizsgáztat. Tudod-e, miről kapta a nevét a Selyemrét? Rám pirít, mint az iskolában. Blöffölnék, miért is ne. Mondom, arrafelé anno mindent selymes pázsit borított. Alaposan mellétrafálok. Sebaj, Zoli bátyám kiigazít.

Selyemréti gyerek vagyok, kezdi az okítást. S már látom is Szádeczky Zolikát, ahogyan az ötvenes évek első felében az akkor szokásos se hosszú-, se rövidnadrágban sétál a Latabár Endre utcában. Ha csak teheti, ott kószál a Selyemgyár és a félbehagyott katolikus templom körül. Elárulja, ahol ma a Kőrösi Csoma Sándor utca húzódik, ott zakatoltak a francia Jacquard-szövőgépek. Feltárul a titok: megvan a városnegyed névadója. Halomban kiterítve szárad a nedves textil a telep udvarán. Talán még ejtőernyőselymet is készítenek. Zoli bejáratos az üzembe. Keresztapja, Agócs Antal az igazgató, akit Neményi úr, a gyár tulajdonosa Mohácsról, ottani üzeméből csábít magával Miskolcra a harmincas években.

Ha már itt vagyunk, barangoljunk. A Latabár Endre – máskor meg Kelemen Didáknak nevezett – utca „sarkosan párhuzamos” a Bajcsy Zsilinszky utcával, ami korábban Tisza István névre hallgat. Itt mérnöki pontossággal, katonásan kiszabott derékszögben hajlanak a közök is. Megszűnőben az egyvágányú villamoskitérők, lázasan fektetik a párhuzamos síneket. Minden feltúrva, az emberek a földhalmokon átverekedve, a nagy gránitköveket kerülgetve jutnak át a túloldalra: a villanytelepi strandig. A háború után vagyunk, a meszelt falú medencében még hideg víz sincs, viszont ennél pompásabb futballpályát el sem lehetne képzelni.

Hogyan kerül ide egy uszoda? Szádeczky úr elmondja, annak idején Klebelsberg Kuno, a mostanában sokat emlegetett kultuszminiszter úgy rendelkezett, minden nagyobb cég építsen egy uszodát vagy egy futballpályát. Ne tessék semmi másra asszociálni. Ez rendben lévő gondolat, amit tett is követ. Így lesz a közeli villanytelepnek uszodája, bár még csak hideg vizes. Az ötvenes évek elején olaj után kutatnak errefelé, és akkor feltör az áhított meleg víz. A strand persze nem Klebelsbergről kapja a nevét: Augusztus 20-ra „keresztelik”. Visszafelé, a selyemgyári szolgálati lakások mellett a fiúk már fáradtan bandukolnak. Belesnek a szomszédos sírköveshez, ahol velőtrázó visításokat hallani: fűrészelik a márványt. Megcsodálják a kőfaragót, aki negyedóránként képes egy-egy aranyozott betűt felvésni. Útba esik a félbemaradt, harang és torony nélküli templom. Könnyű az átjárás, még csak alapozzák a pártiskolát, a majdani kollégiumot. A szomszédos, lepusztult pajtában halkan imádkoznak a reformátusok, míg le nem ég az épület. Ezután a Sajó étterem melletti imaházba költöznek át. A templommal szemben lakótelep épül, a kor szocialista-realista építészeti stílusában: kis ablakok, kis konyhák, a szobák között egy nagyobb cserépkályha. Valamennyi kocka lapos tetős. Itt lakik Földes Ferenc bácsi, a gyermekorvos, Molnár Ferenc, a megyei tanács osztályvezetője és hosszú évtizedekig Szabados György, az Észak-Magyarország legismertebb fotóriportere. Mire felépül az egész lakótelep, a szürke kockákat árkádos házakkal kötik össze. Alul boltok, bisztrók, és máris városias jellege lesz a fantáziátlan épületeknek. Átellenben furcsa, de kellemes illatot hoz a tavaszi szél a szappangyárból. Nem márkás üzem, itt csak nagy, barnás, darabos mosószappanokat öntenek hatalmas tepsikbe. A főzőmester büszke magára, szívesen megmutatja a srácoknak, miként formázza a teknőbe valót.

Kicsi a Selyemrét, a fiúk hamar befutják a Sajó partjáig. A környéket végigbandázzák, sosem unatkoznak. A folyónál egymást érik a vállalati csónakházak, akárcsak a Dunán, a Római-parton. Nincs olyan komoly vállalat, amelynek ne lenne valamilyen szakosztálya, pihenője a közeli tónál. Mindig ott volt a közelmúltban elhunyt Kiss Lajos is, az első miskolci olimpikon, aki a melbourne-i olimpián az ezerméteres kajakos futamban harmadik helyezést ért el. Működik a vasutas sportpálya, a felújított népszerű Kubik még sehol sincs. Hétvégenként csónakos, lampionos felvonulók versenyeznek a tavon. Családok ezrei autó meg busz híján gyalog vagy biciklivel érkeznek. Tévé, bevásárlóközpontok még nincsenek, viszont van jó idő és szúnyog milliónyi.

Ez a környék a város első, úgynevezett víkendtelepe, ameddig a szomszédos ipari üzemek ki nem szorítják innen a természetimádókat. És így zárul le véglegesen egy szép emlékű korszak…

– Szántó István –