Jegyzet: A pokol vize fusiban

A mezőcsáti termálfürdő napjainkban
A mezőcsáti termálfürdő napjainkban - © Fotó: mezocsat.hu
Ha Csáton vagyunk, elmerülünk a patakban. Sosem vagyunk egyedül, úgy gubbasztunk ott, mint a fecskék a villanydróton. Szántó István jegyzete.

Egy Csepel teherautós fúrótornyot állítanak fel a Miskolc felé vezető út mentén, Mezőcsát határában. Gyakori vendég vagyok arrafelé, feléled bennem az újságírói kíváncsiság, próbálom kiszimatolni mit keresnek ott. Minden kapcsolatomat latba vetem, mígnem dr. Graiz László, a járási tanács elnöke családi körben, a negyedik korsó után csak kiböki. Bizalmasan. Ez egy olyan nem hivatalos kutatás. Feketemunka. Balogh Miklós a helyi pártbizottság helyettes titkára együtt volt a fejtágító szemináriumon a kőolajkutató vállalat egyik vezetőjével. Ez a barátságuk eredménye, mindketten úgy gondolják, itt a nagyközség mellett megszondázzák föld méhét. Hátha. Akár bármi is lehet arrafelé. Hétszáz méterig tekerik, nyomják le a fúrószárakat. Sorra cserélik a sártól csutakos csigás csöveket. Fusiban melóznak, semmi papír, semmi engedély, napkeltétől nyugtáig gumicsizmában tapicskolnak a kitermelt földhalmon át. Esténként a Laposban vagy a Halászcsárdában vacsoráznak csaknem egy hónapig. Mindig, csak még egy napot adnak maguknak. Mígnem egy szerda délelőtt heves morajlással felbugyog a meleg, dehogy meleg, a forró a víz. Mintha egyenesen a forrongó pokol üstjéből jönne.Semmi hurrá. Az emberek csalódottak. Olajra számítottak. Koszosak, csapzottak, szaglásszák a vizet. Lassan nyugszanak meg, nem büdös, nem a Zsóryért csípték meg. Helyben megfürdenek, jólesik a meleg zuhany, másnap csöveznek és dugaszolnak, majd csapot is tesznek rá. Értelmetlen, már semmi sem állja a víz útját. Rendületlenül ömlik tovább a Rigós csatornába. Rá se hederítnek. Telente messziről látni a gőzölgő párafelhőt, a kiapadhatatlan forrást.

Ha Csáton vagyunk, elmerülünk a patakban. Sosem vagyunk egyedül, úgy gubbasztunk ott, mint a fecskék a villanydróton. Csuda jó, selymesen kellemes a víz. Felfrissít, lazítja az izmokat. Egymásnak dicsérjük. Szidjuk, korholjuk a tanácsi elvtársakat – miért nem csinálnak ide egy fürdőt. Megy a tréfálkozás. A bádogos mester mondja – volt itt egy sánta ember két mankóval, megmártózott, s eggyel ment el. A másikat ellopták. Szürkületkor jönnek a gyomorbajos biciklisták, demizson számra viszik a forrás vizét. Állítólag minden emésztési problémára jó.

Talán a hetvenes évek végén csak történik valami. Megépül egy medence. Nem nagy, de már olyan mint egy strand. A környék még kopár, sehol egy árnyékos fa, nyáridőben elücsörgünk egy esernyő alatt. A szép nevű Mezőcsáti Strandüzemet a helyi sportegyesület viszi, de nem sokáig. Nagy nekik ez a mellény, ráadásul nem hozza, a pénzt, inkább viszi. A klott gatyás öregek és a fehérneműben fürdőző matrónák nem szégyenlősek. Helyben intézik a dolgukat, nehéz is olyan gyakran kimászni az andalító melegből.

Közben a környéket jó üzleti érzékkel megáldott emberek lepik el. Ráveszik, a tanácsot parcellázzák fel a környéket. Olcsón alig harminc ezer forintért adják a víkendtelkeket. Halász Béla bácsi többször is kapacitálja apósomat, hogy vegyen a családnak egy száz négyszögöles részt. Csak úgy spekulációs célra. Jól sejti, néhány esztendő múlva már húszszorosát éri. Közben a strand lassan, de biztosan átalakul, fejlődik. Amikor Zarándi János építőmester, mindenre vállalkozó átveszi, még csak olyan nyári pancsoló. Egy meszelt falú medence, amiben hétvégenként mint a szardíniás dobozban ücsörögnek.

Zarándi úr látja a jövőt és nem csak álmodozik. Tesz is érte, nem is keveset. Pályázik, ahol csak lehet, és újabb medencéket létesít. Ám a könyvelés, az adminisztráció sosem az erőssége, úgy érzékeli, mintha összeesküdnének ellene. Mindennaposak az ellenőrzések. A feltörő csaknem ötvenfokos forró vízért évente másfél milliót fizet a kincstárnak. S ezt kell neki az elviselhető 42 fokosra hűteni. A víz minősége kifogástalan. Erről minden igazolást beszereztek, de mindennél többet ér az, hogy a gyógyulni vágyók egymást csábítják a fürdőbe. Ami különös, mindenki a régi medencét kedveli, az elsőt, amit sosem csempéznek ki. Télen viszont nem válogathatnak, hétvégeken csak a fedett nyit ki. Noha mindenki a szabadban ücsörögne, nyakig a melegben, miközben a fején olvadnak a hópihék.

Nekem Mezőcsát már régóta a világ közepe, sokszor bebarangolom. Így fedezem fel a vadászokkal a város melletti erdőben azt a régi medencét, amit még a múlt század elején úri fürdőnek építettek. A bozóttal teli kikövezett elhagyatott strand mellett tudom meg, hogy még egy volt a faluban. A nagyközségi malom vizét is hasznosították. Mezőcsát régóta fürdőváros akar lenni. Bár egy Karlovy Vary sosem lesz, de a Rigócsatorna menti stranddal még befuthat. S már nem fusiban.

– Szántó István – 








hirdetés










hirdet�s