Jegyzet: A látogató
Gyurcsány Ferenc - © Fotó: Juhász-Léhi István
Sikerült elkerülni, hogy az avasi látogatás átbillenjen a politikai giccsbe. A megállapítás magától a látogatótól, Gyurcsány Ferenctől származik, és most tényleg nem mélyednék el benne, hogy mennyire lehet alapos ez az értékelés, ha egyszer az érintett értékel – az ilyesmi nyilván csak adalék valami összképhez, és ennek a miskolci vendégségnek a történetét újabb és újabb részletek, magyarázatok gazdagítják. Formálódik az anyag, ahogyan cipeljük magunkkal előre az időben, a történetet pedig ki-ki a szerint meséli, hogy honnan látja. Már ha nézi, és csak azért mondom ezt, mert a mesélésben szerintem az is számít, hogy lát-e egyáltalán valamit az ember: fedésben van-e tehát a mese azzal, ahogyan mesélik. Mégis csak az lenne a szerencsés.
Azért is érzem helyénvalónak ezt a rövid kitérőt, mert elsőre nekem nagyon úgy tűnik, hogy nehezen találni fogást – az értelmezésben túl sok az érzés, kevés a tényeknek kijáró hűvös racionalitás.
Vegyük ezt: Gyurcsány Ferenc állítja, egyetlen újságnak sem szóltak arról, amire Miskolcon készülnek, a szerkesztőségek maguk döntöttek úgy, hogy írnak róla. Írtak róla – miért is? Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, a hatalom megszerzésének esélyétől jelenleg igen nagy távolságban lévő kis pártnak jutott a jelentősnek mondható médiaérdeklődés, pusztán azért, mert a közvéleményt és a politikai elitet is erősen megosztó vezetője szokatlannak mondható szerepet vállalt.
Ha a politikai giccsről úgy gondolkodunk, hogy az a hatásosság érdekében alkalmazott túlzás, talán más következtetésre jutunk, mint Gyurcsány Ferenc, bár nyilván sem a politika, sem a sajtó feladata nem az esztétizálás igazán, így még az is lehet, hogy tévedek.
Én is csak azért emelem ki ezt a mondatot, mert jól példázza azt a zavart, amiről beszélni próbálok: hamarabb értelmezhető a látogatás minősége, mint az értelme (feltételezve, hogy a politika nem öncél, és a politikus dolga sem pusztán a politikai marketing alkalmazása).
Szóval akkor, hogy itt járt Gyurcsány Ferenc – és akkor mi van? Mi van velünk: a médiaérdeklődésből irányul-e ránk akár csak morzsányi figyelem is, hogy kik lennénk mi amúgy, meglátogatottak, amikor nem háttérként tűnünk fel a vágóképen. Hogyan küszködünk egyébként, tudunk-e hinni bármilyen jövőben. Vagyunk-e annyira érdekesek saját jogon, hogy beszédtéma legyünk, engedi-e látni az arcunkat a veszekedő tömeg. Elvagyunk-e így, amíg újra beköltözik valaki, három napra. Ha jön valaki egyáltalán. Ha eléggé fontos lesz ahhoz, hogy ő mesélhessen, rólunk.
