Harmincnyolc év a posta szolgálatában

Ózd - Idősek és fiatalok egyaránt sokan ismerik és tisztelik Ózdon és térségében Burghardt Etelka nyugalmazott postafőfelügyelőt.Nem csak a munkája révén ismerte meg őt sok ember, hanem azáltal is, hogy mindig szeretett - és ma is szeret - közösségbe s különböző rendezvényekre járni, no meg utazni autóbusszal, vonattal és néha még repülővel is.

- Fiatalon, 19évesen kerültem az ózdi 1.sz. postahivatalhoz dolgozni. Ekkor 1943-at írtunk - kezdi visszaemlékezését Eta néni.

Miskolcról jöttem Ózdra. Édesanyám még tíz évig minden délben kitette az asztalra a negyedik tányért, hogy ha bármikor hazaérkezem érezzem, hogy visszavárnak. Nem hitte el sokáig, hogy Ózdon maradok. Nekem nagyon megtetszett az ózdi füstös gyárváros, és a hegyes-völgyes tája, természeti szépsége.

Teltek, múltak az évek, minden alkalmat és lehetőséget megragadtam, hogy szakmai ismereteimet gyarapítsam. Igyekeztem a posta minden ágában jártasságot szerezni. 1966. február 16-án kineveztek a 2. sz. vasúti pályaudvari postahivatal vezetőjének. Száztizenhét ember főnöke lettem egészen 1981-ig. Innen mentem nyugdíjba 1981.március 31-én.

Ózdon a nagynénémnél laktam, aki 40 évig asztmás beteg volt, majd 1982-ben megbénult. Minden energiámmal őt ápoltam 1986-ban bekövetkezett haláláig. Egyedül maradtam. Közel tíz évig éltem még a szép kertes Istenmezei házban. A sok kerti munka kifogott rajtam, ezért elhatároztam, hogy változtatok a helyzetemen. Elköltöztem Dunántúlra egy idősek otthonába. Csak ezt ne tettem volna! Itt rengeteg gond adódott az intézményben. 2001 április 25-én írtam Ózd város akkori polgármesterének. Szomorú helyzetemet vázolva arra kértem, hogy segítsen rajtam. Kérésem megértésre talált. Az Öregek-Fiatalok Házában kaptam egy garzon lakást. 2001 április 25-én költöztem vissza Ózdra, ahol azóta is nyugalomban élek. A nagy "Postás Család" is szeretettel fogadott, meg a miskolci nyugdíjasok klubja, továbbá a Miskolci Postaigazgatóság Természetjáró Szakosztálya szintén. Sokat túráztam velük az elmúlt években. Boldogan gyalogolok, örülök,hogy még bírok menni. Már az egész országot bejártam.

-Van még más kedvtelése is Eta néninek?

-Igen! Mindig szerettem fényképezni s jelenleg is. Igaz még a hagyományos filmes technológiát használom. Az élet minden szépségét, élményét szeretem megörökíteni. Mikor kicsit szomorkás a hangulatom, előveszem az albumokat - amelyből nagyon sok sorakozik a polcomon -, s nézegetem a képeket, amitől felvidulok.

Nem unatkozom életem alkonyán sem. Verseket, prózákat írok, naplót vezetek, olvasok, napilapot járatok.

Havonta kétszer, háromszor egy budapesti templomba is eljárok, ahol egy kedves lelkipásztor ismerősöm szolgál.

Ettől függetlenül tudomásul veszem, hogy az életem elrohant, mint egy pályára állított gyorsvonat, de semmit nem bántam meg, amit cselekedtem. Ha még egyszer elölről kellene kezdenem az életem, ugyanígy csinálnám végig. Elégedett vagyok a sorsommal, pedig az évtizedek folyamán voltak nehéz napok is.

Postás voltam és ma is annak érzem magam. Jártamban-keltemben ha postahivatalt vagy egy kézbesítőt látok, örül a szívem, lelkem. Hivatásomnak választottam a postát, érte dolgoztam egy életen át. Úgy érzem szívem utolsó dobbanása is a postáé lesz.

- Kerékgyártó Mihály -