Az első edzésen eltörte az edzője orrát – Interjú: Tatsiana Likhtarovich, az Aluinvent-DVTK játékosa

Akt.:
Tatsiana Likhtarovich
Tatsiana Likhtarovich - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – A fehérorosz válogatott „csak” 14 évesen kezdett el kosarazni, de szorgalmával messzire jutott.

Tatsiana Likhta­ro­vichként ismerik a női kosárlabda világában azt a fehérorosz játékost, akit ha nem előzött volna meg nevének cirill betűről angolra történő átírása, akkor valószínűleg Tatjána Lihtarovicsként ismernénk. Az Aluinvent-DVTK csapatának játékosával beszélgettünk a miskolci városi sportcsarnokban, a csütörtök 18.00-kor kezdődő DSK Basketball Nymburk elleni Európa Kupa mérkőzés előtt, amelyen a tét a 4+4 közé jutás kiharcolása, és amelyet a Csehországban elért győzelmének köszönhetően 5 pontos fórral vár a Diósgyőr.

Mikor és miért vett a kezébe először kosárlabdát?

Tatsiana Likhtarovich: Lehet, hogy volt már hamarabb is a kezemben, de az biztos, hogy 14 évesen kezdtem el kosárlabdázni.

Tizennégy? Ilyen későn?

Tatsiana Likhtarovich: Igen, bár előtte minden mást csináltam, sok sportágat kipróbáltam. Hogy csak a legérdekesebbeket mondjam: még fociztam is, és vívni is jártam. A kosárlabda egészen addig nem létezett számomra, amíg az iskolai csapat edzője el nem látogatott hozzánk. Három osztálytársamat hamar kiválasztotta, majd azt mondta, hogy na jó legyen egy negyedik is, ez voltam én. Nem repestem az örömtől, hogy ilyen kelletlenül mutatott rám, el sem mentem az ezt követő edzésre. De a barátnőm rábeszélt, hogy menjek le, mert nem akart egyedül járni, úgyhogy végül elmentem vele én is. És az első kosárlabda tréningen, amelyen részt vettem, történt egy érdekesség. Az edzőnek kellett passzolni a labdát, és úgy dobtam oda neki, hogy közben fejen találtam és eltörött az orra. De érdekes módon nem elzavart, hanem azt mondta, hogy aki ilyen erősen tud passzolni, annak mindenképpen itt a helye. Ott is ragadtam, jártam szorgalmasan, és bekerültem az iskolai csapatba, ahol meccseket is játszottunk. Nagyon szép időszak volt az is.

Az iskolai csapatból hogyan lett egyesületi sport?

Tatsiana Likhtarovich: Hat hónap után az első edzőmnek nem volt tovább lehetősége arra, hogy foglalkozzon az iskolai csapattal, de szerette volna, ha én tovább játszom, ha nem hagyom abba. Látott bennem fantáziát, a többi minszki edző viszont nem, hiába ajánlott több klubnak is, nem adtak lehetőséget. Ekkor jött szóba Grodno. Ez a város 300 kilométerre, 4 órányira van Minszktől, és az ottani klubnál kíváncsiak voltak rám, szerették volna, ha odamegyek. Ez egy sportiskolára épülő klub, kollégiummal. Ide költöztem 14 évesen.

Ezek szerint elég korán kellett önálló életet élnie, szülők nélkül…

Tatsiana Likhtarovich: Igen, már ha egyedüllétnek lehet nevezni azt, amikor öt fiatal van összezárva egy nem túl nagy szobába. De nem volt ezzel probléma, mert az iskola és az edzések kitöltötték az időmet. Napi hármat edzettem, kettőt a saját korosztályommal, egyet pedig idősebbekkel, és nem sokat jártam haza, mert hétvégén szinte mindig meccseket játszottunk.

Napi három edzés?

Tatsiana Likhtarovich: Valahogy utol kellett érnem a többieket, akik mind korábban kezdtek el kosarazni. Akartam csinálni, és gyorsan is tanultam. Összességében hatalmas élmény, lüktető időszak volt a grodnói. És nem mellékesen az ott szerzett ismereteknek köszönhetően lettem profi kosaras, azzal együtt is, hogy az akkori körülmények, mai szemmel elég komfortalannak tűnnek. De ezzel akkor nem foglalkoztunk, mentünk, csináltuk, edzettünk.

Mikor jött el az a pillanat, amikor a felnőttek között, a fehérorosz bajnokságban pályára léphetett?

Tatsiana Likhtarovich: Viszonylag hamar, pár év kosárlabdázás után, 16 évesen. De ekkor még csak kis szerepek jutottak az Olimpia Grodno első csapatában, a korosztályos együttesekben viszont jóval több. Fokozatosan építettek be a felnőttek közé, de tulajdonképpen 2004-től folyamatosan az első osztályban játszom.

Emlékszik arra, hogy a minszki klubok edzőivel, akik nem láttak Önben fantáziát, mikor találkozott először ellenfélként?

Tatsiana Likhtarovich: Persze, hogy emlékszem. Amikor először mentem haza, a szülővárosomba ellenfélként, nagyon sokat kijöttek a meccsre, a családtagok, volt iskolatársak. A minszki edzők már az első grodnói évem után szerették volna, ha visszamegyek, de ez komolyan fel sem merült bennem. Grodnóban rengeteg támogatást kaptam, nagyon nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy fejlődjek, sokat foglalkoztak velem, és szerettem volna én is visszaadni valamennyit ebből. Szerintem ez sikerült is.

Mitől lett kosaras, mi emelte a csapattársai, kortársai fölé?

Tatsiana Likhtarovich: Amikor Grodnóba kerültem, sok jó játékos volt a csapatban, akik mind többet tudtak, mint én. De mindenből. Dobásban, védekezésben, és így tovább, mindenben jobbak voltak. És lehet, hogy kérdezték is, fel is tették maguknak a kérdést: mit akar itt ez a lány? De nem tudták azt, hogy én ezt egy nagy lehetőségnek tekintem, amivel szerettem volna élni. A családomban négyen vagyunk testvérek, és nem álltunk olyan jól anyagilag, hogy a grodnói ösztöndíjat ne vegyem komolyan. Éppen ezért az elején, amikor oda kerültem, azt kértem az edzőmtől, legyen segítségemre abban, hogy olyan jó legyek, mint a társaim, amire azt a választ kaptam, hogy jobb leszek, mindenkinél, ha megcsinálom azokat a feladatokat, amiket mond. Tényleg extra munkát kellett végezni, és ebben jól jött egy plusz motiváció. Volt egy olyan játékos, aki mindig besöpörte a legjobbnak járó díjakat, ami egyszer egy hifi szett volt. Nagyon szerettem volna én is egy ilyet, és még jobban, még keményebben dolgoztam azért, hogy egyszer nekem is legyen egy ilyen. Nem sokkal később meg is választottak az egyik torna legjobbjának, és egy hasonló zenegépet nyertem. Leírhatatlanul boldog voltam, ez azóta is megvan, ez volt az első MVP díjam, és a mai napig nagyon büszke vagyok rá.

Mikor volt utoljára Grodnóban?

Tatsiana Likhtarovich: Egy éve. Az akkori edzőmmel azóta is tartom a kapcsolatot, nekem ő amolyan atyai jó barát.

Mi volt az, ami elvitette Grodnóból? Milyen csábítás?

Tatsiana Likhtarovich: 21 éves voltam, már részt vettem a pekingi olimpián, és úgy gondoltam, hogy talán érdemes lenni kipróbálnom magam a világban. Bulgáriából kaptam ajánlatot, és bár az edzőm nagyon szerette volna, ha maradok, és nehéz volt az elválás, de végül megtörtént a klubváltás.

Ezzel egy picit átugrottuk az olimpiát, úgyhogy vissza egy kicsit 2008-hoz: nagy élmény volt, ugye?

Tatsiana Likhtarovich: Óriási, főleg azok után, hogy kijutottam oda. Fura helyzet volt, mert az olimpiai kvalifikációs mérkőzéseken játszottam, viszont a felkészülés ideje alatt, 2-3 héttel az utazás előtt az a döntés született, hogy nem leszek tagja a pekingi keretnek. Én voltam a legfiatalabb, és valószínűleg ezért akartak otthon hagyni. Aztán az utazás előtt két nappal felhívtak, és közölték, hogy mégis elvinnének, és jó lenne ha vállalnám. Borzasztó boldog voltam, de aki hívott, az bizonyára egy csalódott játékos válaszára számított, úgyhogy színtelen hangom közöltem, rendben, megyek, miközben majd kiugrottam a bőrömből. És, bár nem sokat játszottam, csak perceket kaptam, viszont 20 évesen ott lehettem, és dobtam egy pontot.

Az az egy pont, az ötkarikás fellépés mennyire volt hatással későbbi karrierjére?

Tatsiana Likhtarovich: Szerintem ennek eredményeként talált meg egy menedzser, egy hölgy, és hívott fel telefonon, hogy segítene nekem csapatot találni. És bár a grodnói edzőm is jelezte, hogy szívesen képviselne engem, igaz, csak az ottani klubnál a tárgyalások során, és ebből volt egy ki sértődés, amikor kiderült, hogy én más csapatban gondolkodok, de idővel rendeztük ezt az ügyet. Megjegyzem ezzel a menedzserrel nagyon sokáig, több éven át dolgoztam együtt.

És jöttek az eredmények is, bajnoki címek…

Tatsiana Likhtarovich: Igen, voltam fehérorosz bajnok, litván aranyérmes, és bolgár is. Nem lenne rossz, ha sikerülne hozzá tenni egy magyart is.

Helyben vagyunk, folytassa…

Tatsiana Likhtarovich: A bajnoki döntő még messze van, most az Európa Kupa a legfontosabb, az, hogy ezt a mostani párharcot sikerrel vívjuk meg. Nemzetközi kupasorozatban még egyszer sem sikerült ilyen messzire jutnom, úgyhogy már most büszke vagyok arra, ami mögöttünk van, de még nincs vége. Ezzel a jó értelemben vett őrült közönséggel, akik rengeteget segítenek nekünk, még messzire eljuthatunk. Van egy jó csapatunk is, egy jó edzővel, úgyhogy szinte minden adott ahhoz, hogy további sikereket éljünk meg, érjünk el közösen.

– Berecz Csaba –


Névjegy: Tatsiana Likhtarovich

  • Születési idő: 1988. 03. 29.
  • Születési hely: Minszk
  • Poszt: hátvéd (2)
  • Magasság: 180 cm
  • Állampolgárság: fehérorosz

Klubjai:

  • Olimpia Grodno (fehérorosz, 2002–2009),
  • Lukoil Academic (bolgár, 2009/2010),
  • Horizont Minszk (fehér­orosz, 2010/11),
  • Vici Aistes (litván, 2011/12),
  • Horizont Minszk (2012/13),
  • Arras (francia, 2012/13),
  • Horizont Minszk (fehérorosz, 2013/14),
  • Tarbes (francia, 2013/14),
  • Hradec Kralove (cseh, 2014/15),
  • Aluinvent-DVTK (2015/16)

Eddigi legnagyobb eredményei:

  • olimpia 6. hely,
  • világbajnokság 4. hely

Példaképe, kedvence a kosárlabdában:

  • Rajon Rondo

Legemlékezetesebb meccse:

  • az első meccs az olimpián, amikor ott pályára lépett, órási tömeg volt, nagyon nagy élményt jelentett számára

A mérkőzés, amelyet törölne:

  • nincs olyan, van, amelyik nem sikerült jól, de ezekből is tanult

Iskolai végzettsége:

  • még egy éve van hátra a közgazdasági egyetemen, sportkarrierje miatt többször halasztott

Nyelvismerete:

  • orosz,
  • angol,
  • kicsi bolgár,
  • csehül is ért, de beszélni nem tud

Kedvencek

  • színe: mindegyik, nincs ilyen
  • virága: fehér liliom
  • autótípus: Toyota Lexus
  • sportszermárka: Nike
  • zenei stílus: mindenféle zene, ami megérinti
  • zenei előadó: nincs ilyen
  • város: még nem találta meg, szeret mindenütt lenni
  • állat: saját kutyája, egy pitbull

Legutóbbi olvasott könyve:

  • Papírvárosok

Legutóbbi filmélménye:

  • A visszatérő, Leonardo DiCaprióval

Melyik országban játszana a legszívesebben:

  • fiatal korában szeretett volna eljutni a WNBA-be, hogy kipróbálja magát, de az idők során megtanulta értékelni azokat a helyeket is, ahol szívesen fogadták

Mikor sírt utoljára és miért:

  • az egyik fiatalon elhunyt barátnője miatt, sajnos mostanában

Mikor nevetett utoljára és min:

  • a nevetés mindennapos

Mit csinálna akkor, ha bajnoki szezon közben egy hét szabadságot kapna:

  • nagyon boldog lenne, és szívesen lenne a szüleivel, a családjával, a barátaival, végre a kutyájával, egy erdőben, egy csendes helyen, ahol még wellnessezni is lehet