Pogány Judit: „Nem kezdek elmélkedni egy bajhelyzeten”

Akt.:
A Pedig én jó anya voltam dokumentumdrámát tizenegy éve játssza, de jóval régebb óta dédelgette a színrevitel tervét
A Pedig én jó anya voltam dokumentumdrámát tizenegy éve játssza, de jóval régebb óta dédelgette a színrevitel tervét - © Fotó: Jakkel Rudolf
Debrecen – Az ember saját maga őrlődik dolgokon, és nem mindig konkrétumokon. Ez egy érzés, amitől csaponganak az ember gondolatai: vajon mit csináltam jól, vagy mit rontottam el – vallja Pogány Judit, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. A népszerű személyiség a minap lépett fel – nagy sikerrel – Debrecenben, és interjút is adott a Hajdú-bihari Naplónak.

„Nem tudok élőlényt elzavarni” – vallja Pogány Judit, s elhiszem neki a vajszívűséget amikor látom, hogy a Páholy Lakásszínházban előadás után a rajongó közönség alig hagyja falathoz jutni. Körbeülik, kérdezik, ő meg mesél csaknem éjfélig. Puszit oszt az utolsóknak, mintha régi barátokkal találkozott volna. És elhiszem akkor is, amikor a kis Vuk hangját idézem fel.

Soha nem lelkizek, és a színpadon a legkeményebb pillanatokban is tudatos vagyok”

– mondta, s ebben sem látok csalást, amikor nézem a Pedig én jó anya voltam című dokumentumdrámában, a halálra ítélt fia hajtogatott ingeinek asztalra dobálásakor. Nem lehetne másképp kibírni egy ilyen darabot, bele kellene őrülni.

Két egymást követő napon játszotta a valós esetre alapozott Vajda István-művet. Előadások között a házigazdák invitálták önt városnézésre, ebédre. Visszautasította, s így indokolt: negyven oldal szöveget kell megtanulnom, nem érek rá kirándulni. Milyen darabra készül?

Március 24-én bemutató, és sehol nem tartok. Vannak nagyon tanulós színészek és vannak, akik próbán rögzítenek. Én az utóbbiak közé tartozom. A történésekhez, mozdulatokhoz, járásokhoz kötöm a szöveget. Ez pedig egy olyan produkció, amire összesen öt próbám lesz. Igazán nagy bajban vagyok vele. Ez egy országos happening jellegű produkció, amelyben különböző városokból – köztük Debrecenből – érkező bábosok játszanak majd Budapesten, egy erzsébetvárosi ünnepségen jeleneteket; a keretet egy öregasszony életének elmesélése adja, ezt a szöveget mondom én. A résztvevő csapatokat nehéz összehozni, mindenki külön próbál, rejtély számomra, hogy fog összeállni. Pokoli nehéz ez annak, aki több mint ötven évet másfajta módszerrel töltött el.

Miért mondott igent erre a felkérésre? Mi izgatta benne?

Szeretem a rendezőnőt. Schermann Mártával háromszor dolgoztunk eddig együtt, és az mind jó munka volt, de akkor többször próbáltunk. Most az összes bábcsoportnak lesz egy közös alkalma, de épp azon a napon, amikor én Örkény Macskajátékát játszom, és akkor úgy kell húznom, mint egy mozdonynak a szerelvényt, aznap nem használhatom az erőmet másra.

A páholybeli esten közönségkérdésre felelve elmondta, nem vágott még önálló estbe, mert annyit dolgozott, hogy nem volt ideje azon morfondírozni, mit adhatna magából, mit mondhatna a világról…

Az önálló est nagy felelősség. Azt nem lehet úgy összeállítani, hogy „ezt a verset tudom, tegyük bele”. Hanem csak úgy, ahogyan annak idején a Mensáros László csinálta, csodájára járt a szakma. Önálló estnek akkor van értelme, ha az lehengerlő és nagyon sokat mondd el a gondolataimról vagy a világról.

…ahogyan kimondta ezt, arra gondoltam: eszébe jut olyasmi, amire eddig nem jutott ideje pedig jó lett volna szánni rá?

Utazgatni sokat. Mindig csak színházzal utaztam. A kaposvári színház is sok meghívást kapott. Volt például egy darabunk, a Marat halála, amivel a BITEF (Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál) három díjából, hármat mi nyertünk meg és döbbenetes sok helyre meghívták aztán. Később a Katona József Színház Kamrájában szerepeltem Ascher Tamás rendezésében, az Elnöknőkben. Ezt is meghívták mindenhová, ahol csak fesztivál volt. Stockholmtól kezdve, spanyol- és francia városokon át, Milanóig. Moszkvától a portugál tengerpartig, Európa 80 százalékát bejártuk színházzal. Filmek miatt is sokat utazgattam, volt szerencsém a világhírű Michael Haneckével forgatni, ennek köszönhetően Bécsben is jártam.

De civilben nyaralni egész életemben ötször voltam. Hétéves volt már a fiam, amikor először elmentünk önerőből Horvátország tengerpartjára, Trogirba majd Lovranba. Később a nevelőanyámat el akartuk vinni valahová, így elutaztunk Szocsiba. Aztán ugyancsak vele, Etával és Koltai Robival – akkor még együtt voltunk – tervezés és szállásfoglalás nélkül Krakkóba. Útba ejtettük a mai Szlovákia területén fekvő Érsekújvárt, ahol az édesapám született. Az ötödik ugyan nagy út volt, de ha jobban meggondolom, az is egy film kapcsán jöhetett létre, Los Angelesben voltam két hétig.

Van, amire ma már időt fordít, de korábban nem?

Nincs. Fontos időtöltésem az állatokat etetése, de ez gyerekkorom óta így van. Élőlényt nem tudok elkergetni. Ha beáll az ablakomba egy sovány kismacska, nem bírom elzavarni, megetetem. Idővel aztán bent találom a lakásban. Saját cicám három van, de pillanatnyilag kilencet látok el. A vadon élő sünöket is etetem, most persze alszanak. Amióta nincs kutyám, beköltöztek az udvaromra. Korábban sok kutyánk volt: komondortól kezdve, ír szetteren, kuvaszon, harlekin dogon, csivaván át a keverékekig. Kettő volt választott, a többiek odakerültek. A nevelőanyám hazaállított egyszer egy három hónapos kuvasszal az ölében, vagy a szomszédban betegeskedő kutyust kezdtük el orvoshoz hordani. Neki 20 százalék esélye volt az életre, napi háromszor vittük infúzióra. Egyszer azt mondta Robi, hogy ha felgyógyul, el kellene kérni tőlük. Ennek a párnak már reggel céklapiros volt a feje a pálinkától és végül „nagylelkűen” nekünk adták a kicsi állatot. A legkülönbözőbb módokon kerültek hozzánk kutyák, de mindannyian megöregedtek, meghaltak. Azóta beszoktak a sünök a kitett macskatáp miatt. A madarakat, amióta az eszemet tudom, szeretem. A fiam ornitológusnak készült kezdetben, és én ezt komolyan vettem, a somogyi domboldalakat jártuk: odúkat tettünk ki és takarítottunk rendszeresen. Most kaptam egy „bogárhotelt” Angliából, állítólag elfogadják a rovarok, és több madár költözik majd a kertbe.

Súlyos témájú darabot hozott Debrecenbe. Egy halálra ítélt, gyermekgyilkos férfi édesanyja kutatja az okokat, a felelősségét, de akárhányszor gondolja végig a történteket, nem érti. Hárít. A darab nem könnyen engedhető el, a társaságommal is hosszan diskuráltunk a világháborúk utáni országos titkolózás, ki nem beszélt kínok, családi tragédiákba torkolló hatásairól. De örök érvényű a mű az anyaszerepben megfelelni vágyás múlhatatlan kérdései miatt is. A darab hozott fel új, addig felfedetlen múltbéli problémákat önben, illetve a fiával való kapcsolatában? Beszéltek erről?

Nem. Ez nem így működik. Az ember saját maga őrlődik dolgokon és nem mindig konkrétumokon. Ez egy érzés, amitől csaponganak az ember gondolatai: vajon mit csináltam jól vagy mit rontottam el. Nekem például nagyon rossz érzés, hogy kicsi korában az esték nagy részét nem töltöttem a fiammal. Ezt elmondtam már neki, de ezen nincs mit megbeszélni. Egyébként állandóan ellen­őrzöm magam: a fiamnak nem volt olyan témája, amit ne beszélhetett volna meg velem kicsi korában. Minden helyzetében mellette álltam. A darab felzaklatása nem ilyen jellegű. Nem konkrétumkereső, hanem egy átfogó érzés, amitől például egy ismerősöm nem tudott villamosra szállni a darab után, mert nem tudott volna emberek arcába nézni. Annyira egyedül akart lenni, hogy inkább hazasétált a Pinceszínháztól Kispestre (csaknem 10 kilométer). Ilyenkor gondolkodom inkább el azon, hogy mennyire felkavaró ez az anyag. Feldúlja a belsőnket. A közönséggel nagyon szeretek a darabbeli problémákról beszélgetni, de nekünk családon belül nem volt olyan esetünk, aminek neki kellett ülni. Ami nagyon fájt: épp Pesten dolgoztam egy forgatáson, amikor a fiamnak egy gimnáziumi tornaórán eltört a bokája. A tanár azt mondta szimulál és nem hívott orvost, mentőt. A nagyszünetben két osztálytársa vitte el gyalog a kórházba, ahol egy és háromnegyed óráig senki meg sem szólította őket. Elgondoltam, micsoda fájdalom volt a szilánkos törés annyi órán át, és senki nem segített rajta. Nekem meg a forgatáson nem volt a zsebemben a telefon, el sem tudott érni, hogy legalább odaszóltam volna az iskolába valakinek, aki elviszi orvoshoz. Ez egy utólagos fájdalom bennem, de nincs mit megbeszélnem a fiammal. Nem kell mosakodnom előtte. Megtörtént, a sors így hozta, és ő pontosan tudja, hogy engem miért nem lehetett elérni.

Többször említette a nevelőanyját. Terhekkel indult az élete, alig múlt nyolc, amikor elveszítette édesapját, s ekkor már édesanyja is beteg volt, így nevelőszülőkhöz került a bátyjával együtt. A nevelőanyjával való viszonyának van olyan pontja, ami új megvilágításba került, miután átfolyatta magán ezt a darabot?

Soha nem lelkizek és nem elmélkedek. Rendkívül racionális és nagyon kemény ember vagyok. Nincsenek pszichológiai jellegű gondolkodások, lelki tusák az életemben.

Hogyan kezeli a fájdalmakat? Végiggondolja, lezárja, továbblép?

Beépül és kész. Nem kezdek elmélkedni egy bajhelyzeten. Más típus vagyok.

Színészként öt évtizede érzelmekkel dolgozik…

Az más. Az az idegrendszerem működése. Minden helyzetet és figurát megpróbálok átélésből, bevállalva játszani. De játék közben is legalább 50 százalék a tudatosság. Egyetlen mozdulatot nem teszek, aminek az okáról ne tudnék, és ne mérném, hogy hogy sikerült. A legérzékenyebb pillanatokban, amikor a létező legjobban engedem a biológiát működni – taknyom-nyálam egybefolyik mondjuk – akkor is jelen van közben a tudatosság.

Olyannyira, hogy előadás előtt hosszú ideig rendezgeti a virágleveleket. Az eredeti díszlet tele van a nevelőanyja tárgyaival. Mint elárulta, a színpadi retikülje is Etáé volt egykor, ön vette neki, ő pedig beleragasztotta mindhárom saját unokájának tekintett gyermek fotóját és egy szentképet, s azóta is így szerepel minden egyes előadáson. Miért fontos a kontroll, és efféle részletek?

A viráglevélnek meg kell tartani néhány másodpercig a vizet. Egy tölcsért építek a levelekből a szár köré, alul szorosan megkötöm, feljebb lazára hagyom és épp a tölcsér tetejéig ér a víz a vödörben. Amikor megemelem csurog a víz, én pedig csendben vagyok, s a közönséggel együtt hallgatom. Ez szükséges hatás ahhoz a pillanathoz, amikor a darabban találkozom a nagymamával, akinek a 13 éves unokáját megölte a fiam. Ezek eszközök, amiket használok, de az ösztönök is afelé vezetnek, hogy ez ide jó. Néha én találom ki ezeket az eszközöket, máskor a rendező. Ezt a vízcsorgást Anger Zsolt kérte.

Ez egy konkrét technika, de általában is nagyon tudatos játszó. Miért akarja ennyire kézben tartani a mozzanatait? Biztonságot ad, vagy egyszerűen ön így működik?

A tudatosság nagyon fontos a színpadon. Ugyanolyan fontos, mint a jó ösztönök, a fantázia gazdagsága és az empátia. Az nem létezhet, hogy én ne tudjak arról, hogy valamit jól csinálok vagy rosszul. A tudatosság biztonságot ad. A jó ösztönöket csak az tudja használni, aki meri megmutatni magát. Részeg karaktert nem szabad alkoholista színészre bízni, mert nem fogja merni elengedni a valódi ösztöneit. Elkezdi eljátszani a részeget, nehogy azt higgyék, ő valóban tudja milyen egy részeg. Nagy adománynak tartom a sorstól, hogy egyszerre tudok tudatosan és kivételesen nagy átélőképességgel játszani. Örülök, hogy ennyire ismerem magam. És meg is merem mutatni magam: jót, rosszat egyaránt.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Van honnan fellendülni a filmszakmának

A színművész 1975-ben forgatta a Lugossy László rendezte Azonosítás című filmet, mely a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat nyert. Ugyanezen elismerésnek örültünk nemrégiben a Testről és lélekről kapcsán, amely aztán Oscar-jelölt is lett. A film menetelése a magyar filmgyártás utóbbi éveinek egyik nagy sikere. A szakma fellendülőben van, ébredezik. A negyvenkilenc nagyjátékfilmben, húsz tévéfilmben közreműködő Pogány Juditot arról kérdeztük, mi a véleménye a mostani magyar filmekről? „Az Ezüst Medve-díjon túl, az Ajándék ez a nappal Arany Oroszlánt nyertünk Velencében, megkaptam benne a legjobb női alakítás díját is, meg a Zuhanás közben című filmért is elismert a szakmai zsűri. Utólag semmit nem mozdítanak meg bennem ezek a sikerek. Örültem, de ennyi. A magyar filmszakmára vegyes érzelmekkel gondolok, mert túl sok év kimaradt, amikor egyáltalán nem vagy csak egy-két film készült. Sajnálom azokat a rendezőket, akik 10-15 évig nem jutnak szóhoz és nem is tudom miből élnek. Viszont örülök annak a néhány szakembernek, akik mégis helyzetbe kerülnek és valami jót tudnak csinálni. A hazai filmrendezők hatvan százaléka mégiscsak boldogtalan. Amikor Andy Vajna átvette a filmügyek vezérlését, onnantól kezdve évekig nem készültek filmek. Ehhez a lyukhoz képest van fellendülés most. Sajnos nagyon ritkán jutok el moziba, így nem tudom véleményezni a mostani filmeket. Bár a tizenöt éves unokámmal megnéztük az 1945 című filmet, nagyszerű, csodálatos alkotás. A legtöbb filmet azonban általában már akkor látom, amikor éjszaka leadja valamelyik tévécsatorna.”