Interjú: Pusztai Tamással, a Herman Ottó Múzeum új igazgatójával

Pusztai Tamás
Pusztai Tamás
Miskolc – Rendbetenné az állományt, és a gyerekek által is befogadható kiállításokat tervez az új igazgató.

Január elsejétől tölti be hivatalát a Herman Ottó Múzeum nemrégiben kinevezett igazgatója, Pusztai Tamás. Mint mondta, örül, hogy van még két hónapja: addig végigjárja az összes egységet, – a megye húsz múzeumi egysége tartozik a megyei intézményhez – és le tud ülni mind a 184 dolgozóval. „Nem ötletbörzét akarok – fogalmaz. – Hanem arról beszélgetni, hogy hogyan lehet az adott kereteken belül múzeumot csinálni. ” Az alapelvek egyszerűek, több mint 100 éve kitalálták: A kulturális örökség emlékeit felkutatni, összegyűjteni, megőrizni, feldolgozni, közreadni. Ehhez talán még hozzátenném: beépíteni az oktatásba. Azt a tevékenységünket, ami ezeket a célokat szolgálja, erősíthetjük, ami nem, azt csinálhatja más is. 

– Hogy látja most: mi a legfontosabb?
Pusztai Tamás: Rendbe kell tenni és meg kell őrizni a teljes megyei múzeumi gyűjteményt. Nem csak a régészetit. Az ország egyik legnagyobb vidéki gyűjteménye a miénk. A néprajzi-, a céhes történeti-, a művészettörténeti anyagunk, az ásványtárunk egyedülállóan gazdag.  Rengeteget gyűjtöttünk az elmúlt évtizedekben, ezekről született néhány publikáció, de a nyilvántartásban, kiállításokban sok az elmaradás. Ami nincs nyilvántartásba véve, az a külvilág számára nem is létezik. Nem kutatható, nem mutatható be. Halott anyag. Nagyon fontos lenne a naprakész nyilvántartás. Ha meglesz, akkor fel kell tenni az egészet az internetre: láthassa mindenki, hogy mink van. Közben nem szabad elfelejteni, hogy a restaurátoraink lassan nyugdíjba mennek. Textil-, festő-, fémrestaurátorról is gondoskodni kell.  

– Ha idáig eljutnak, hogyan tervezik a gyűjteményt bemutatni?
Pusztai Tamás:
Nem kell mindent bemutatni, de mindennek elérhetőnek, kutathatónak kell lenni. És tán ide tartozik, hogy miért pályáztam a múzeumigazgatói posztra. Tavasszal, épp az árvíz idején német vendégeink voltak. Rossz idő volt, az árvíz miatt Abaújba, Zemplénbe nem tudtunk eljutni, nem tudtunk hová menni. Jó ötlet lett volna a múzeum. De rá kellett döbbennem, ha nincsenek a mezőkövesdi múzeumaink — a Mezőgazdasági Gépmúzeum é a Matyó múzeum—, bajban lettünk volna. Miskolcon a Papszer romokban. A központi kiállítási épületben a képtár az egyetlen színvonalas kiállítás, amit meg tudok mutatni. Végül levittem őket a régészeti raktárba. Nem csak a magyar Honfoglalók leletei tetszettek nekik. Miért ne láthatná ezeket más is egy kiállításon?  

– Milyennek kellene lennie a jó kiállításnak?
Pusztai Tamás:
Hiányzik egy, az egész régió történetét komplexen, régészeti, néprajzi, történelmi szempontból bemutató tárlat. És fontos a megyei rendszer: a múzeum nem csak – az egyébként 111 éves, és az ország egyik legnagyobb gyűjteményével rendelkező – miskolci múzeumból áll. A vidék pedig nagyon sokszínű. Ott is fejleszteni kell, és erre megvan a szakembergárdánk. Talán a legfontosabb: változtatni kell a múzeum társadalmi beágyazódásán. El kellene árulni a világnak, hogy a mezőkövesdiek például miért támogatják a saját múzeumukat olyannyira? A település szinte benne él a múzeumban. Ugyanezt kellene elérni a többi helyen is, és ebben nekem is, azaz a múzeum vezetésének is nagy szerepe kell, hogy legyen. Én azt tartanám fontosnak, hogy olyan kiállítások legyenek, amelyek a gyerekeknek, diákoknak jók. Nem baj, ha a gyerek boldogan bemegy, én meg kinn maradok egy kávét meginni, ha tetszik neki, behívja majd a szülőt is. 

– Hogyan lehetne ezt elérni?
Pusztai Tamás: Az oktatásban való szerepünket is meg kell erősíteni. Speciális múzeumi órákkal. A lillafüredi Herman Ottó emlékházban például óriási lehetőséget látok. Miért ne lehetne erdei iskolává továbbfejleszteni? Osztálykirándulásokra kiajánlani? Remek szénaszállást lehetne például kialakítani – Németországban imádják ezeket a gyerekek. És kellene egy jó honlap, a miénk túl statikus. Számos értékünk van egyébként, például az újkori festészetet a miskolci képtárral tökéletesen be lehet mutatni. De ki tud arról, hogy van? Nincs tábla, ami mutatná, hol a múzeum, nemhogy az országban, de még a városban sem. 

– Van olyan kiállítás, aminek megrendezését nem volna szabad kihagyni?
Pusztai Tamás: Meg kell nézni, miben lehetnénk egyedülállók. A Magyar Nemzeti Múzeumban „elfelejtették” bemutatni a magyar Honfoglalókat. Ehhez a témához nekünk van a legszebb anyagunk az országban. Vagy itt van nekünk Széphalomban a Magyar Nyelv Múzeuma, jó lenne megcsinálni vándorkiállításnak a külföldiek számára is. De nem akarok sokat, nem az a ötletelés az igazgató dolga, hanem hogy biztosítsa: tisztességesen lehessen dolgozni. A többi a kollégáim dolga.
 
– Beszéltünk a gyűjtemény feltárásáról, bemutatásáról. De miből gyarapítaná az állományt? A múzeum mindig panaszkodik, hogy nincs pénz…
Pusztai Tamás:
Vannak dolgok, amikhez nem kell pénz. Először is végig kell gondolni a rendszeren belüli összes folyamatot, hogy hogyan lehet racionálisabban működtetni. Az autók futásától kezdve az épületek kihasználtságáig. Ami tényleg gond, azok a pályázatok. Egy részük önrészes, például a Pannon-tenger múzeumáé, 60 millió önrész kell hozzá, a megyei önkormányzat meg is szavazta. Reméljük, 2012-ben meg is lesz…
Gyarapítani viszont nem csak pénzből lehet. Ehhez kell – ahogy említettem – a társadalmi beágyazódáson javítani. A múltkor felhívott például minket egy agronómus, szántás közben talált néhány bronztárgyat. Kiderült, nagyon értékes a lelet. Volt egy ember, aki tudta, hozzánk fordulhat. Ez ma már ritkaság. Ilyesmire gondolok. A társadalmi elfogadtatás hozadéka lehet például az is, ha a magángyűjtő ránk hagyja a gyűjteményét. És itt van befektetésként a teljes szakmai garnitúránk is: történészek, régészek, néprajzosok, művészettörténészek, restaurátorok. Nem szabad mindent a pénz hiányára fogni. Az, hogy a megyei önkormányzat biztosítja a szakemberek fizetését, az is óriási dolog.
 
– Úgy tűnik a szavaiból, mintha nem örülne a Pannon-tenger múzeumnak…
Pusztai Tamás: Dehogynem. Hiányzik egy igazi természettudományi múzeum a megyéből. Az jó, hogy a bükkábrányi fákat bemutatva egy ilyen múzeumot hozhatunk létre. De nagy felelősség, hogy hogyan. Nem szabad olyannyira kiemelten kezelni, hogy közben Szerencsről és Tokajról elfeledkezünk. A másik szempont:  Németországban, a bermerhaveni hajózási múzeumban egy középkori hajót, aminek a legvastagabb gerendája is csak 40 cm vastag volt, 25 éven át konzerváltak. Több-kevesebb sikerrel. Olyan vegyszerekben, olyan körülmények között, amiről mi álmodni sem merünk. A mi 7,5 millió éves fáink majd 3 méter átmérőjűek. Ők még nem tudják, hogy 2012-ben már kiállításon kellene szerepeljenek. Bemutathatjuk, de ne tegyük tönkre őket.
 
– Az építkezésnél több, XIX. századi épületet találtak. Mi lesz a leletek sorsa?
Pusztai Tamás: Ez az, amikor a hóhért akasztják… A múzeum nem teheti meg, hogy ezt a leletet nem veszi figyelembe. Egy XIX századi borház, és a kálvária északi kapuja lett meg. Amit lehet, meg kell őrizzünk, amit nem, azt úgy kell dokumentáljuk, hogy az alapján akár újból fel is lehessen építeni. A dokumentációnál a legmodernebb technikákat alkalmazzuk. 3D-scanner, légifotózás. A déli rész bemutatására már van elképzelés: a Pannon-tenger Múzeum épületéhez kapcsolódóan egy „filagória”, amely az egykori borház kontúrjait mutatja. Egy találkozóhely lehet ez a miskolciak számára. Lehetne ott üldögélni, olvasni, kávézni, miközben bent a gyerekünk a kiállítást nézi. Egyébként ez sem megy eseti ötletek alapján. Miskolcon a múzeumot együtt kell kezelni azzal a hellyel, ahová került: a népkerttel, a kálváriával. Azzal a várossal, ahol áll. A vidéki kollégáim ezt is jobban tudják, mint mi.

– Hajdu Mariann –