Hungaroringi élmény – ugyanolyan jó

Huszonkettedszer dübörögnek fel a motorok vasárnap a mogyoródi dombok között egy Forma–1-es autóverseny rajtjánál – szinte hihetetlen, hogy már több mint két évtizede vendégeskedik nálunk a cirkusz.

Azóta felnőtt egy generáció; akik Nelson Piquet 1986-os első győzelmekor még pelenkások voltak, ma már főiskolára, egyetemre járnak. Számukra már nem Piquet, Senna, Prost és Mansell a nagyágyú, s talán Damon Hill, Jacques Villeneuve és Mika Häkkinen is csak történelem, nevek a statisztikákban. Michael Schumachernek, Fernando Alonsónak, Kimi Räikkönennek szurkolhattak az utóbbi években, de már itt vannak a „legfrissebb” sztárok: például Felipe Massa és Lewis Hamilton.

Változnak a nevek, átalakultak az autók, új szabályok vezérlik a régi társasjátékot, a pályát is többször átépítették – egyre szépült, korszerűsödött –, új rajongók születtek, mások pedig talán elfordultak a sportágtól. Sokan csak a tévében követik, a fanatikusok – ha megtehetik – egy éven át gyűjtik a pénzt a belépőre, és aztán egész álló nap bírják a tűző napot, a tömeget vagy tavaly az esőt. Nem hiszem, hogy megbánták.

Mert bár minden változik, a sebesség, a hanghatás – teljesen más, mint a tévében! –, a sajátos légkör, egyszóval az élmény ugyanaz. Ugyanolyan jó. Akárkiért is lengetjük a zászlót. Ha eltelik egy esztendő, hiányzik a száguldás, a kigyorsítások hangja, az izgalom, a zengő-bongó völgy, a verseny végén integető győztes mozdulata, a futam után a gumidarabok gyűjtögetése az aszfaltról… És a vasárnap késő délutáni fogadkozás: jövőre, veletek, ugyanitt.