Hogyan tegyük szórakoztatóvá és tartalmassá az életünket?

Gáspár Tibor és Görög László
Gáspár Tibor és Görög László - © Fotó: MNSZ/Éder Vera
Miskolc – Két üvegnyi citromparfüm. Civilizált ember. Szent és profán. Keszég László Beckett­abszurdot rendez.

Miért vár két ember valakire, aki soha nem jön majd el? Mi van ezen néznivaló? Tényleg felvértez ez a gonosszal szemben? Samuel Beckett Godot­ra várva című abszurdját rendezi Miskolcon Keszég László. Őt kérdeztük.

A színház a most születő előadást ajánlva fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ez a Godot­ra várva ­rendezés Keszég Lászlónak nem az első találkozása az abszurd dráma klasszikusaival. Mi teszi fontossá az életművében az abszurdot?

Keszég László: Az első olyan színházi műfaj, amelyet valamelyest behatóbban megismertem, az ötvenes évektől a hetvenes évek közepéig virágzó abszurd volt. Tizenkilenc évesen a Vajdaságban alapítója voltam az Aiowa Színháznak. Hirtelen és óriási sikereket értünk el, a kor jelentős jugoszláviai rendezői vettek a szárnyaik alá. Olyan alkotói körbe kerültem, ahol az avantgárd fontosabb volt a klasszikusoknál, a Godot­ra várva a Titus Andronicus­nál. Biztosan közel sem értettem úgy még akkor Beckett­et, mint ahogyan ma értem, de a Godot volt az alap arról, hogy mit is csinálunk mi itt a Földön, mi a mi küzdelmünk, és hogy bár ez a küzdés tulajdonképpen értelmetlen, de küzdelem nélkül meg végképp értelmetlen az emberi lét. Ez lett a középpontja a világnézetemnek. A több száz éves szövegekben ma is az életet a fonák oldaláról megközelítő, groteszk elemeket fedezem fel először. Ahová elvet a sors, mindenhol ajánlom az abszurd drámákat. Tavaly így rendezhettem meg Miskolcon Ionesco darabját, A kopasz énekesnőt. Megláttam benne, hogy belehelyezhető egy teljesen hétköznapi szituációba: egy kertben, a kihűlő grillsütő körül totális hülyeségeket mondanak egymásnak az emberek. A Godot ennél kozmikusabb. Nem tűr el egyetlen konkrét hétköznapi helyzetet. Hol a színház műfajának a paródiája, hol tiszta életbölcselet, amit rögtön zárójelbe is tesz a szerző, hogy magát a beszédet mutassa, ahogyan megszületik félelemből, vagy csak hogy múljon az idő. Ez nagyon fontos motívuma: sok mindent csinálunk pusztán azért, hogy múljon az idő. Mostani felfedezésem, hogy ez a mára már klasszikus darab sokkal szigorúbb, mint a Shakespeare szövegek. Ezt nem lehet akárhogyan. Ha nem úgy csináljuk, ahogyan azt a szerző elvárja, akkor nem működik.

– Azért érdekes ez a megfigyelése, mert másféle értelmezés, mint amiért például a kritika az egyik mostanában készült Godot-bemutatót dicséri: a rendezés által kap karaktereket a darab.

Keszég László: A bohócok archetípusát a vegytiszta bohóctréfák mellett intellektuális megnyilvánulásokkal, érzelmekre ható epizódokkal árnyalja Beckett. Az teszi rendkívül nehéz feladattá ezt bemutatni, hogy nincsen semmi más eszköz, csak a színészi energia, ennek kell érvényesülnie egyetlen, a szerző által leírt és megváltoztathatatlanul konkrét térben. Miközben hihetetlen váltások történnek ebben a darabban, és ezt követni aktív részvételt igényel a nézőktől is. Megéri, mert amiről Beckett beszél, teljesen abszurd ugyan, de általánosan, saját magunkra is vonatkoztatható. Aki kicsit is meg akarja érteni önmagát, hogy amit tesz, miért teszi, annak ez csodálatos mű.

– Más abszurd drámákhoz, például A kopasz énekesnőhöz képest Beckett egyébként értelmes szöveget is használ.

Keszég László: Ezek egymás mellé rakott értelmes szavak, a mögöttük megbúvó, következetes logikai szállal. A Godot nem adja olcsón magát, rá kell szánni az időt a megfejtésére. Mindamellett, hogy egyetlen mondatban leírható, mit csinálnak ezek az emberek – nem csinálnak semmit, csak várnak valakit, aki soha nem jön majd el­, a várakozásuk mégis olyan színes, hogy az első pillanattól az utolsóig érdekfeszítő. A darab maga tökéletes létmagyarázat, de úgy viszonyul a léthez, mint a Capri szigetén citromból készített citromparfüm. Ötezer kilóból lesz két üvegnyi. Ez is ilyen erős sűrítmény arról, milyen a civilizált ember: gyáva és bátor, nevetséges és fölmagasztalható. És amilyen még, azt beletuszkolja ebbe a négy figurába. A hangos és a halk bohócba. Egy erős és agresszív valakibe, akiről aztán kiderül, hogy a lelke mélyén ordító csecsemő lakik. És látjuk még a tönkretett entellektüelt, akit itt attrakcióként mutat be. Milyen is az, amikor egy ember gondolkodik. A gondolkodó ember, mint szám. Az előadásra készülve él bennünk a félelem. Nem túl finom és érzékeny ez most ide? Nem drabálisabb-­e a világ, amelyben élünk?

– Van válaszuk erre?

Keszég László: Bizakodó vagyok. Amikor ez divat volt, ezerszámra születtek abszurd drámák. Ötvennél több nem maradt fenn belőlük, de ezek szerintem örökre fennmaradnak majd, annyira szép lenyomatai a modern ember gondolkodásának. Hogy mik a kultúrája zsákutcái, milyen csapdákat kellene kikerülnie. Ennek a drámairodalomnak a csúcsterméke a Godot-ra várva.

– Minek kell történnie, hogy ne valamilyen túlhaladott kor üzenetének, ne színházi panoptikumnak lássuk?

Keszég László: Nem tudom erre a választ. Csak azt tudom, hogy nekem nem panoptikum, hanem különlegesség. Nagyon szigorú, szakrális játék, rendkívül szigorú szabályokkal. A forma kötelez, a belső tartalmakat kell saját magunkra formálni, hogy minél közelebb álljon azoknak a személyiségéhez, akik az előadást készítik.

– Miután nagyon régen foglalkoztatja Beckett, ez a megértő közelség segítségére van-­e a rendezésben? Lehetséges-­e még különbséget tennie Beckett világa és a saját világa között?

Keszég László: Szerintem a Beckett­hez való viszonyunk ízlés kérdése is. Meg tudom érteni azokat, akiknek nem fér össze a megváltóról folytatott beszélgetés az altesti humorral. Mégis úgy érzem, Beckett ezzel a drámával is arra tanít: emberek, de hát pont ilyenek vagyunk. Ha nem fogadjuk el, hogy létezik az ellentmondásoknak ez az egysége, soha nem fogjuk megérteni magunkat, és szegényebb lesz a létünk. Ha nem fogadom el az élet abszurditásait, nem tudom felvértezni magam az értelmetlenségekkel szemben, mindenféle gonoszság által befolyásolható maradok. Ha szórakoztatóvá és tartalmassá akarjuk tenni az életünket, úgy érdemes megközelíteni, ahogyan az abszurd drámák teszik. Hiszek benne, hogy minden, amit a színházban csinálunk, az épít. Csak ilyen nagy szavakat lehet használni, mert ez a legnagyobb dolgokról szól.

– Mi lehet az oka, hogy bár a Godot rendszeresen szerepel a magyar színpadokon, mégis kevés igazán emlékezetes előadást említ a szakirodalom?

Keszég László: Komoly kihívás. Kevés eszközöd van, iszonyatosan pontosnak kell lenned. Ascher Tamás, akinek a rendezései a leginkább megértették a magyar közönséggel az abszurdot, kaposvári főrendező korában elmondta a receptet: szürrealizmus, realizmussal beoltva. Elvont, de a részleteiben hiperrealista.

– Bujdos Attila –








hirdet�s