Eltűnt a lámpa, alszik a dzsinn
Kicsiny, de a kihívásokra éhes lelkes csapatunk – Klárika, Ritus, Jóska, Radzsi, Imi, Roli, Ádi, Csabi és jómagam – nem foglalkozva a ránk váró megpróbáltatásokkal szombaton hajnalban vágtunk neki Lesznónak, a Salakmotoros Csapat Világbajnokság első elődöntőjét adó helyszínnek. Kassa, Eperjes,Krakkó, és Wroclaw érintésével odaérni és megnézni a mieinket, a magyar válogatottat. Voltak korábban kelők is, hiszen a szervezett szurkolói buszok – száz fővel a fedélzeteken – már fél 4-kor megbolygatták némileg a népkerti idillt.
Amikor jó másfél órával később a karomat égette a nap, és kiderült, hogy nincs klíma a buszon, éreztük: le fogunk égni. A szlovák határ után, már lengyelhonban csak tátottuk a szánkat a rendezett portákon, a makulátlan domboldalakon, a szemet gyönyörködtető környezeten, a zúgó folyókon, a nyugalmon. Igen, így is lehet. Lehetne. Szegény szurkolók busza meg mehetne. Mert kaptuk a hírt, hogy sajnos az egyik társas jármű beadta a kulcsot és ötven drukker Krakkó környékén rekedt. ,,Hogyan lehetne segíteni? Ki tudna? Odaérnének egy másik busszal?” – repkedtek huzatos kisbuszunk utasterében a kérdések. Később kiderült; nem jött össze az oda út számukra és biza’ a vissza sem volt egyszerű.
Aristid és Tasziló
“Menj tovább 268 kilométert!”. És mentünk, miközben Józsi bátyánk a negyvenharmadik jó kedvel előadott viccével ver életet belénk. Ugye Klárika? ,,Aristid elmegy Taszilóhoz. Te, Tasziló, miért nincs a bilinek füle?…” Tudjuk a végét ennek is és egymásra nézve ráz minket a busz. Jacsó Tibiéket hívjuk, hogy ,,igen, végre megláttuk a Leszno táblát”. Ismét megtelik élettel a fehér Fiat és a végtagok. Klárika és Ritus ellátja a stadion tövében az éhes férfinépet finom falatokkal, debreceni szurkolókat fotózunk, lengyel fanatikusok integetnek. 17 óra – még két óra a startig. Tibiék kijönnek hozzánk, beszélünk és érezzük, hogy nem a május 25-én Miskolcról Lesznóba jutott csapatot fogjuk látni. No, nem azért, mint ha nem ugyanaz lenne a magyar névsor, hanem elsősorban az ellenfelek miatt. (Kisebb, nagyobb intenzitásokkal közben az eső is rákezd.) Ausztrálok. Lengyelek. Mint fociban a brazilok és az argentínok. A különbség akkora, mint Beverly Hills és Pereces között. A javukra. Reménykedünk, hogy talán az oroszok foghatók, de csak magunkat áltatjuk, mert hinni akarunk a csodában.
,,Tiszta víz”
Fél 7, már bent az arénában. Esik, eláll, csöpög, nagyon esik, eláll. Megtelik a magyar szektor: óriási trikolor, a közepén felirat – Miskolc. Ki sem lehet sehová feszíteni akkora, a lépcsőre terítik a magyarok. Lengenek a magyar zászlók, jön be a mi csapatunk. Füstbomba piros-fehér-zöldből, sok-sok pénztárgépszalag, kürtök. A több ezer hazai drukker vastapssal honorálja a magyar mutatványt. Első futam: Matej Feri, két pont! Boldogság a magyarok között. Eddig tart, mert utána csak a 14. etapban csípünk el pontot, miközben az orosz fiatalok úgy közlekednek, mint az ördög. Megy az adok-kapok Gollobék és Crumpék között, de amit Saifutdinov művel, az hihetetlen. Szatmári Laciék a becsületükért mennek, egyedül Matej az, aki azt hozza, amit tud ebben az iszonyatosan nehéz mezőnyben. Ez van, ez a realitás, csak egy kicsit nehéz elfogadni, hogy ,,csak” tíz pontunk lett. Irigyek vagyunk, miközben arra gondolunk, hogy mennyire messze van az édes otthon.
Már a sztrádán. Nem tudni, hogy hol; Imit Radzsi tartja szóval, a többiek aludni próbálnak. Szakad az eső, tisztára mos mindent. ,,Tíz, tiszta víz” – jut eszembe a lengyel határnál. Ritus Fruzsit hívja. A kicsi lány szerint is ez volt a realitás, az édesapja viszont azt mondja, hogy kellene már az lámpa, amit fényesre lehet suvickolni, aztán jönne a dzsinn. Mindannyian a megoldást kutatjuk, de tudjuk, hogy ez nem csak ,,speedway ügy“. Több annál.
Kiugrok a Soltészon a Scudoból, elköszönök, integetek fáradt útitársaimnak és eszembe jutnak a szurkolók, akik ezért a sportért, ezért a csapatért ,,életüket és vérüket” is adnák.
Csak hát eltűnt a lámpa, és alszik a dzsinn…
