Amikor én még…
Amikor 1980-ban a népkerti salakmotor pálya szomszédságába költöztünk Hejőcsabáról, a szüleim nagyon jól tudták, hogy bizony por és zaj is lesz.
Édesapám tisztában volt vele, hogy Sziráczki Pistáék – nyugodjon békében – a bajnoki címek érdekében sokat tréningeznek. A „csúnya” vaspapucsosok pedig edzettek, hétvégén pedig többnyire versenyeztek a népkerti gesztenyefák alatt. Ha felbőgtek a motorok, akkor, uzsgyi, azonnal bringára pattantuk a haverokkal, vagy ugrottunk is be a kerítésen nézni a bőrruhás, salakporos arcú bálványokat. Nem tudom, hogy akkor kiket zavart, vagy nem, mert abból indultam ki, hogy a salakmotorosok már akkor ott voltak, amikor még apámék is kissrácok voltak.
Most vannak, akiket zavar a motorzaj, amely persze jóval ritkább, mint húsz, harminc esztendeje. De persze vannak olyanok, akiket az zavarna, ha nem lenne Miskolcon speedway. Nem örülnének, ha eltűnne ez is, mint a „térképes ház”.
Most új helyzet van; lehet, hogy nem lesz soha többé salakpálya a Népkertben. Nem lesz por és zaj. Utóbbi a karavánnal lehet, hogy a város másik végébe költözik, ahol nem fog zavarni senkit. Hogy ha majd eljön a „jó világ” nem lesznek végre feljelentések sem, ám valószínűleg más fogja bosszantani a zajra és porra érzékenyeket.
Az olyanokat is, akik akkor költöznek majd a Népkertbe, amikor már csak történelem lesz az a tény: „egykor fellegvár állott, most meg…”
