Nekrológ: Viszlát odaát, Tibi!
“Figyelj csak! Kicsit később érek be a szeribe, de olyan sztorit hozok, ami vinni fogja a holnapi lapot. Ne szólj senkinek, nehogy megneszelje a konkurencia. Csak én tudom a sztorit. Tartsd fenn a helyet az első oldalon és bízz bennem…” Ez történt reggel fél 9 tájban, aztán este 5-6 óráig semmi hírt nem hallottam Puskár Tibiről. Még a telefont sem vette fel. Illetve egyszer igen, de lerázott azzal, hogy most épp a rendőrségen van, nagyon fontos információkat szed fel, nem tud velem beszélni, de „nyugi a sztori az megvan”. Este aztán beviharzott, leült a számítógépéhez, de még akkor sem mondott semmit, csak nyugtatgatott, hogy „Nyugi, mindjárt megírom. Megvan a hely rá? Hány karakter legyen? Fotóztam is, mindjárt leszedem a gépről, választhatsz…” Aztán fülére tette a fejhallgatóját, bekapcsolta a diktafont és attól kezdve vagy másfél-két órán át nem hallott meg semmit. Azt sem, amikor – úgy tíz percenként – a lapzárta körüli érthetően ideges hangulatban átkiabáltam neki, hogy „Tibi bácsi, mikor lesz már kész a cikk…”. Egyszer felállt az asztala mellől és kifelé sündörgött, utánaszóltam: „Kész vagy már? Már a nyomdában kellene lenni az újságnak…” Csak annyit vetett oda, hogy „Nyugi. Csak egy mondat van hátra, de most innom kell egy kávét…” Méltatlankodásomat meg sem hallotta… Mire újra előkerült, én már a plafonon voltam, ő azonban egy kézmozdulattal nyugalomra intett és visszaült gépéhez… Egy évszázadnak tűnő fél óra, Tibi levette a fejhallgatót és magabiztosan közölte: „Kész, olvashatod… Én lassan indulok haza, Patakra, mert van még egy kis elintéznivaló. Ha gond van, hívj…” Majd szétrobbantam a dühtől, de a Tibi által szállított sztori tényleg olyan volt, amiért érdemes volt vállalni „azt a kis idegességet” és másnap az olvasók is felkapták rá a fejüket. A következő napon Tibi újra csak „némi késéssel” érkezett a szerkesztőségbe, de a diadala teljes volt: „Ugye megmondtam, hogy ne idegeskedj, szenzációt hozok…”
Tibi folyamatosan tervezett. Engem is állandóan bombázott az ötleteivel. Mindegy, miről volt szó, képes volt hozzátenni egy saját elképzelést. Tudta például, hogy odavagyok a triatlonért. Már jött is az ötlettel, hogy rendezzünk egy versenyt Sárospatakon. „Ott a Bodrog, abban lehet úszni, aztán Kenézlő felé az út kiváló a biciklizéshez, a végén meg a gáton lesz a futás. Hidd el, ezrek jönnének el egy ilyen versenyre…” Hitetlenkedve ingattam a fejem és már mondtam volna az összes ellenérvemet, de ő rátette a vállamra a kezét és azt mondta: „Az a te bajod, hogy nem tudsz nagyban gondolkodni…” Megkérdeztem tőle: „Tibi, te tulajdonképpen hány éves vagy?” (Ez az adat – Tibor kora – sokakat izgatott és tőlem is többen kérdezték, de nem tudtam választ adni rá. Ezért is tudakoltam tőle többször is.) Erre ő elmosolyodott (ahogy mindig az ilyen kérdéseknél) és azt mondta: „Figyelj csak. Teljesen mindegy, hogy most hány éves vagyok. Az már biztos, hogy legalább száz évig fogok élni – akkor majd visszaszámolhatsz, hogy most mennyi vagyok. Azért fogok százéves koromig biztosan élni, mert akkor fogom eldönteni, hogy mihez is kezdek utána. Lehet, hogy elég lesz annyi az életből, lehet, hogy valami egészen újba kezdek a következő száz évre.” Aztán nevetve otthagyott és ment tovább beszélgetni. Mert mindenkihez volt egy-két szava, akivel csak találkozott. Bennem meg ott maradt, hogy: „De Tibi, én nem hiszem, hogy megérném azt, hogy te százéves legyél…”
Tibi legalább kétszer akkora intenzitással élte az életet, mint más emberek. Lehet, hogy így jutott el 53 éves korára oda, hogy voltaképpen már száz évnyit élt meg az életből. Megállt egy percre, visszanézett és persze előre is. És úgy döntött, hogy ennyi elég volt a földi világból és körülnéz abban a sokat emlegetett „másik világban”. Hiszen újságnak ott is kell lennie és szenzációs írásokra éhes olvasóknak is. Így szükség lehet ott egy jóvágású riporterre is… Tibor, élj boldogul, ott, abban az égi szerkesztőségben, ahol majd találkozunk egyszer, mert talán szükség lehet ott még egy jóvágású szerkesztőre is…
Kollégánk, Puskár Tibor búcsúztatása ma (pénteken) délután 2 órakor lesz Miskolcon, a Szentpéteri kapui temetőben.
Elhunyt kollégánk, Puskár Tibor
