A színház él és örök…| Interjú Ascher Tamással

Túl a hatvanon is nyitott, érdeklődő, kíváncsi, tanulnivágyó ember. Kazincbarcikára szinte hazajár, hiszen 1978. óta jelen van a fesztiválon. Miért? Miben látja a jelentőségét az amatőrök, az alternatívok találkozóinak ?

- Ascher Tamás: Soha nem résztvevőként, hanem hivatásos színházrendezőként jöttem ide. Nyilván azért hívtak, mert sokszor láttak amatőr előadásokon, és fesztiválokon zsűrizni. Az amatőr mozgalomnak a 70-es és a 80-as években az volt a jelentősége, hogy megtalálhattunk benne valami nem hivatalost is. Ahogy Konrád György Az állami ember és a cenzúra című esszéjében írta: a létező szocializmusban minden hivatalosan támogatott formációban, legyen az film, színház, uszoda, posta vagy bármi más, mindenütt ott volt az állami ember és érvényesítette az állam kívánalmait, útmutatásait. Természetesen az amatőr mozgalom is állami kézben volt, melyet szabályoztak, ám mégis azt kell mondjam: ezekben az időkben is előbb mutatott autonóm törekvéseket az amatőr mozgalom, mint a hivatalos kőszínház. Ugyanakkor a kaposvári színház a 70-es évek közepétől testvérként a szolnoki és kecskeméti színházakkal együtt egy olyan új színházcsinálási módot teremtett, amelyben az autonómia, a minőségre való törekvés ellenszegült a kincstári igényeknek. De még inkább érvényes ez az amatőr mozgalom akkori legjobbjaira, Paál Istvánra, Fodor Tamásra vagy Somogyi Istvánra, akik bátran lehettek volna hivatásos szakemberek, de szinte önként nem lettek azok. És amit csináltak, az teljes mértékben felvette a versenyt a hivatásos színházzal, sőt talán meg is előzték sok szempontból. Azért szerettem Barcikára járni, mivel engem nagyon boldogított a szabadság friss levegője, ami áradt ezekből a munkákból, emberekből és csoportokból, akik az életüket tették fel arra amit csináltak. Öröm volt köztük lenni, tanulni tőlük, vitatkozni velük. Mondom ezt tökéletes kakukktojásként, hiszen soha nem voltam amatőr színész.

Pragmatikus korunkban meg kell kérdezni: a jubileumi XX. fesztiválnak mi a hozadéka?

- Ascher Tamás:Most a fődíjat nem adtuk ki, olyan átütő erejű egyetlen produkció sem volt, amelyik mindenki fölé magasodott volna. Ugyanakkor a minőség igen magas volt, ami azt jelenti, hogy több megosztott díjat is odaítéltünk. A fesztiválnak a folyamata izgalmas. Erről beszéltem a záróünnepségen is, amikor A Gyűrűk Ura Előidőkjére hivatkozva azt fejtegettem, hogy mennyire összefügg a múlt a jelennel. A színházi világban is leképződik a korábbi nagyságok szellemi öröksége, hagyatéka. Olyan messzeségben van már a 70-es évek ráutaló magatartása, amikor nem lehetett mindent kimondani és összekacsintottunk a közönséggel. Kazincbarcika vitalitása éppen az, hogy megmaradtak a hajdani előadások az emlékezetünkben. Mintha minden idézne valamit és bámulatos a jelen. A politika és a történelem is ismétlődik. Még olyan idők is jöhetnek, mint amikor összekacsintottunk a cenzúra alatt. Boldogsággal tölt el ez a fesztivál, mert mindig akadnak új fiatalok, akik kerek csodálkozó szemekkel tekintenek a már rég megvoltra, de az ő energiájuk újra élteti. Ismétlődőek tehát a művészeti gesztusok. A valamikor már felfedezett formanyelvek kezdenek újra virulni és virágokat hajtani az új és még újabb nemzedékek jelentkezésével, feltűnésével. Ez azt jelenti, hogy a színház él és örök…

A fiatalokkal való foglalkozásigénye nem csökken. Mi érdekli leginkább a tanításban?

- Ascher Tamás: Át kell adni az értékeket, másrészt az ifjúságtól tanulhatunk is: asszociációt, kísérletezőkedvet, élményt és sok ötletet szedhetünk össze. Fontos, hogy mindez kultúrába ágyazódva történjen, hiszen rettenetesen rövid az emberiség kulturális emlékezete. Új és új történelmi, politikai hullámok egyszerűen úgy pottyantanak ki kulturális értékeket a hajóból, mintha sohasem lettek volna.. A tanításnak az a lényege, hogy tudatára ébressze a fiataloknak, hogy milyen apától, nagyapától, dédapától származnak. Elengedhetetlen a kulturális emlékezet őrzése, különösen a mai időkben, amikor a tömegkultúra egészen más vágányra viszi az embereket.

Nem vagyunk színházi nemzet, de külföldről nézvést elismerik a magyar színházi teljesítményeket, gondolok itt az Ivanov hatalmas New York-i sikerére…

- Ascher Tamás: Az Ivanov nemcsak ott futott be, hanem Dublinban, Péterváron, Rómában, Torinóban és Bogotában is. Moszkvában pedig 2008-ban annyira tetszett, hogy az Oroszországban bemutatott legjobb külföldi előadásért járó Arany Maszk díjjal jutalmazták. De ugyanilyen sikerrel játssza a Katona József Színház Bodó Viktor Ledarálnakeltűntem című Kafka-adaptációját. Sok éven át Schilling Árpád Krétaköre képviselte hazánkat a nemzetközi színházi életben, kitűnő referenciákat nyújtva magunkról. Sokat tett Pintér Béla Társulata is hírnevünk öregbítéséhez, legújabban pedig Mundruczó Kornél rendezései váltanak ki nagy érdeklődést külföldön, így például a Frankenstein-terv. Az emberek itthon is szomjasak a jóra, bejönnek és nézik az előadásokat. Ez mindenképpen arra vall, hogy érdemes színházat csinálni. Az más kérdés, hogy az utóbbi időben eltolódott a közönség igénye a szórakoztató jellegű bemutatók irányába nyilván a világválság, az általános emberi elbutulás miatt, amit támogattak a kereskedelmi tévék és a reklámok, tehát annak következtében, hogy amerikanizálódás állt be. A stúdiókba és a kisebb színházakba szorultak vissza az értékes előadások. Ezt el kell fogadnunk, mint egy pillanatnyi helyzetet, de állandóan küzdenünk kell, hogy ne csak ez legyen. Azt képzelem, hogy a barcikai fesztivál színjátszói a potenciális közönségét jelentik a nagy színházaknak, akik itt hallgatták az esztétikai érveléseket, a vitákat. Ez egy olyanfokú hozzájárulás a magyar színházi kultúra fejlesztéséhez, aminél jobb nem is kell.

A rendszerváltás óta gazdagabb lett a színházi paletta, nincs cenzúra, nincsenek politikai lerohanások. Megoldódott-e a szakma védelme a durva pártérdekekkel szemben?

- Ascher Tamás: Nem oldódott meg, szerintem még előtte állunk nagy harcoknak, mert időnként még a politika beleszól és ez rosszízű, dehát még az elején vagyunk a nagy nemzeti együttműködésnek. Majd meglátjuk mi lesz belőle, ezt még most nem tudjuk. Erre még nem tudok válaszolni.

Mindenkit sok szerep vár életében. Ön mit szeretne még elérni?

- Ascher Tamás: Mint tudjuk, Shakespeare-nél ez a szöveg nem a színházról szól, hanem az életről. Jelenleg is van hivatásos tennivalóm: a második ciklusban – és ez még 5 évig tart – a Színház–és Filmművészeti Egyetem rektoraként sok kihívásnak kell megfelelnem. Ezen kívül csak a jó előadások rendezése az ambícióm, semmi egyéb.

Egy ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak nem sikerül ugyanez. Peter Brook szerint csak ez a különbség számít. Mi az Ön válasza?

- Ascher Tamás: Ennél többet nem lehet mondani, ez pontosan így van. Az egyik színésznek van valódi jelenléte, karizmája, a másiknak pedig nincs, és ez a személyiség titka. Brook ezt tökéletesen ábrázolja, és ugyan én nem vagyok se tudós, se pszichológus, hogy ezt elemezzem, de mint rendező, számolok vele. És úgy osztok szerepet, hogy stimmeljen…

- ÉM-BGY -