„Nyílhegy, zabla, buzogányfej, késtok merevítő...” - sorolja Pusztai Tamás, a Herman Ottó Múzeum régésze. „1995-től ástunk több, mint tíz évig Muhiban.” - majd a Semmelweis Kórház igazgatói tárgyalójának asztalára helyezett több, mint fél évezredes lelet egyikét veszi kezébe.

„Ez egy csiholó.” - mutatja, aztán egy rozsdás vasdarabra bök. „Erről a leletről szerettük volna tudni, hogy pontosan micsoda .”

Közben az is kiderül: ez az egyetlen halott, akiről biztosan tudni lehet, hogy 1241. áprilisában a Muhi csatában halt meg.

Ismeretlen buzogány

„Hónapokig temetetlenül feküdtek a halottak a csata után.” - folytatja a régész szakember. „A tarsolyában többek között tűzkövet, vascsiholót, és nyolc darab olyan ezüstpénzt találtunk, ami olyan leletekben fordult csak elő, amelyek a Tatárjárás idején kerültek elrejtésre. Az övcsat, és a késtokmerevítő az övére volt fűzve, de a kés hiányzik. Érdekessége a leltnek, hogy könnyűlovas harcos volt, de a lovát nem temették mellé, ám a ló zabláját igen.

Ennek a harcosnak olyan buzogánya volt, amely eddig a Kárpát-medencében ismeretlen volt. Nálunk a kunok, és a besenyők terjesztették el egyébként ezt a fegyvert. Azt nem lehet tudni, hogy a nyílhegy – amelyet ugyancsak a sírban találtunk - okozta-e a halálát, vagy az ő fegyverzetéhez tartozott. Valószínűleg a magyar oldalon harcolt, de nem a klasszikus nehéz lovassággal, hanem a csatlakozott könnyűlovassággal. Hogy miért lehet besenyő? 1241 márciusában a kunok ellen pogromot rendeztek Pesten, ezért rabolva, fosztogatva elhagyták a csata előtt az országot.”

A legszebb tudományos történet

Házigazdánk, Dr. Koleszár Lajos, a Miskolci Semmelweis Ignác Egészségügyi Központ és Egyetemi Oktatókórház (MISEK) igazgató főorvosa rendkívül lelkesen vette a szót:

„Tamásék jelezték, hogy van két leletük, amiről sejtik, hogy mi lehet, de nem >>tiszta<<.” - jelentette ki. „Szívemből örültem, hogy egy szenzációs és egyben megrázó leletet hozott, amelyhez segítséget tudunk nyújtani. Az elmúlt hatvan évem legszebb tudományos története ez, mert ez a lelet – a harcos páncélinge - megszólalt a digitális röntgen alatt.”

Muhi csata

A muhi csata a magyar történelem egyik jelentős csatája, egyben a tatárjárás legemlékezetesebb összecsapása volt. 1241. április 11–12-én Muhi mellett a tatárok döntő vereséget mértek IV. Béla király seregére.

Miután a magyar hadsereg legnagyobb része összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére elhagyta Pestet és a tatárok ellen indult. E hírre Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Takta által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg.

Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar csapatokat egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül aránylag kis térre szorítva, emiatt a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harcrendbe állni.

A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel. Április 11-én éjjel megtámadták a hidat, s a megáradt Sajón a tábortól nem messze gázlót találva megtették az előkészületeket a magyar tábor körülkerítésére.

Egy orosz szökevény elárulta a mongolok tervét s Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hídon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomták, de ezalatt a Szubutaj által vezetett mongol csapatok átkeltek a gázlón, s a most már minden oldalról körülfogott magyar táborra hajnalhasadtakor nyílzáport zúdítottak. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. A szűk téren a katonák lépten-nyomon a sátrak kötelékeibe botlottak, lehetetlen volt harci rendbe állni; a kivonulást a táborból a mongolok nyílzápora tette lehetetlenné. Rendes ütközetről szó sem lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok próbálhatták meg a táborból kirohanva áttörni vagy visszaszorítani a tatárok gyűrűjét.

A templomos lovagok, Kálmán herceg és Ugrin érsek dandárjaikkal kétségbeesett hősiességgel harcoltak, de a templomosok mind egy szálig elestek, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve kénytelenek voltak visszavonulni. A tatárok ekkor felgyújtották a tábort, s a fejetlenség általános lett. Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétségbeesésig ingereljék. Ezen az úton, amely Pest felé vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni. Az irgalmat nem ismerő erélyes üldözés azonban, amely a mongol hadviselésnek, éppúgy, mint a régi magyarok harcmodorának, egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak menekülni a vérfürdőből.

A király, kit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé menekült, és talált védelmet. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe. A csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspökök.

(JLI)