Amióta az eszemet tudom, mindig volt
ónodi vásár. Minden
hónap első
csütörtökén.
Nagyapámék odajártak malacot venni
– volt neki, bocsánat a tsz-nek két
hátaslova is – úgyhogy nagy
állatbarátként sokszor elmentem
velük Ónodba. Aztán
elmaradt a hízónevelés, az
emlékek is koptak a
vásárról, és most
úgy gondoltuk Tóni
barátommal, itt az alkalom. Mi elmentünk a
vásárba…
A községben, ha Petri felől
megyünk a másik végén
már reggel nyolckor nagy a nyüzsgés.
Árusok – merre szem ellát –
már a helyükön. Rajt, irány az
állatok.
A malacsoron van bőven visító,
kicsi (15-20 ezerért), nagy vegyesen, persze nem
hisszük, amikor az egyik gazda azt mondja: megeszi
a kameránkat… Malac után nagyobbra
váltunk, mert hát csak lovas nemzet
vagyunk. Igaz nem pónis, mert van az is.
Bőven akad szép állat, kis
híján ránk is beszélnek
egyet, közben pedig az is kiderül, hogy az
egyik – kiskőrösi – árus a
„grófnak” is adott már el
lovat.
Hogy az állatsereglet legyen teljes
szárnyasokkal zárunk – na jó
a nyulak még beleférnek. Csirke, kacsa,
liba, galamb – több fajta. Személyes
kedvemcen a selyemkakas lett. Kifelé kispuli az
ölben, kedélyes gazdával:
„Már csak ez maradt, eladtunk
mindent.” De nem volt igazán
elégedett: „Azért érezni,
hogy váltság van.” – mondta,
és mint kiderült a
Jászságból érkeztek. A
„bazársoron” aztán
tényleg van minden. Ruha, játék,
cipő, ostor, nyereg, edény,
fűrész… „Benne leszünk a
tévében?” – jött a
kérdés egy dunaharaszti
árustól.
Sodródunk kifelé a tömeggel,
aztán eszembe jut a halvány emlék
amikor még nagyapámék…
Kinőtte magát az ónodi
vásár. Ami nem baj, sőt!
Már meg sem lepődtünk a német
és holland rendszámú
autókon… és lassan magunk
mögött hagyjuk a
vásári pezsgést.
– Jozef Sobri -