Árvízkárosultak: Andrea és Lili sorsán át
Fotó: Osztie Tibor
Találomra választottuk ki a felsőzsolcai „ totálkárosultak” közül Magyar Andreát, arra kérve, engedje meg, hogy sorsán keresztül olvasóink nyomon követhessék az itteni minden eddigit felülmúló árvíz folyományát. Szerdán a rommal borított, Nagyszilvás utca 8. szám alatti porta előtt beszéltünk meg randevút.
– Amikor 2000-ben megvásároltuk ezt az 1898-ban épült házat, a nulláról kezdtük a párommal. Most több milliós mínuszról indulunk, a lányom és én – vetette előre Andrea. – A felújításához kölcsönöket vettem fel. Mire a kislányunk, megszületett, már fürdőszoba és gázfűtés is volt a házban. 2005-ben új tetőt kapott, s a tetőteret is beépítettük.
Nem gondolták, hogy a felújításhoz engedély is kell. Úgy derült ki, hogy az önkormányzat szerettett volna a település régi házaival kapcsolatosan pályázni, így a tetőkép alapján tűnt fel a változás. A pályázattól elestek, de utólag megkapták a fennmaradási engedélyt.
Az élet átírta
Magyar Andrea életük meghatározó mérföldköveként említi: felújított kis házuk bővítményként felépített szobába 2007-ben beköltözött édesanyja a férjével.
– Azt gondoltuk, egymást segítve könnyebb lesz. Ám az élet rendesen közbeszólt.
(Nem szeretnénk részletezni, de a történethez tartozik: Andrea és élettársa – kislányuk édesapja – között ekkortájt megromlott a viszony, ám úgymond egy fedél alatt maradtak. A kölcsönöket egyébként mind Andrea nevére jegyezték be, akárcsak a tulajdonjogot.)
– Édesanyám párja, akivel 14 éves koromban házasodtak össze, három hónapja meghalt. Édesanyámat, aki addig is beteges volt, ez megviselte.
A baj itt nem állt meg, jött az árvíz.
Zsákolástól a menekülésig
Adrienn elmeséli, miként igyekeztek az utca két végén zsákolással megvédeni a házakat. Eleinte még a kis Lili is segített benne. Aztán amikor komolyra fordult, őt ismerősökhöz küldte. A lábáról leesett édesanyját már kenun vitette el.
– Még amikor kikísértem, szárazon jöttünk ki a kapuig. Mire visszafordultam, a kert felől zúduló víz már bokáig ért a bejáratnál. Estére már itt tartott – jelzi a magasságot kezével csípőtájon –, esély sem volt menekíteni az értékeinket. Menekülni kellett. Egyedül a kislányom iskolatáskáját kaptam fel, nem is tagadhatom le pedagógus voltomat – teszi hozzá kesernyés mosollyal.
Pár napon múlt
Adrienn a helyi iskola alkalmazottja, tanító és gyógypedagógus. Átmenetileg beköltözhettek a szolgálati lakásba.
– Sokfelől kaptunk adományt, már bebútorozkodtunk, a napokban mosógépet is kapunk. Ruhából is van elég, s jutott a tartós élelmiszerekből, tisztítószerekből is. De hogy lesz-e valaha saját otthonunk?!
Andreának volt épületbiztosítása, anélkül nem kapott kölcsönt. Viszont egy időre elmaradt a fizetéssel. Májusban újrakötötte a szerződést, amelyben kikötésként szerepelt, hogy árvíz- és földrengéskárra csak a megkötéstől számított 31. napon terjed ki. Az árvíz nem várta ki ezt az időt, pár nappal előbb érkezett…
Amikor 2000-ben hozzáláttunk a közös otthon megteremtéséhez, az is elég kilátástalannak tűnt. Most mínusz három és fél–négy millióról kezdjük, a lányom és én. Amikor először szembesültem a víz pusztításával, hogy mindenünk odalett, azt mondtam: „Ennél rosszabb már nem jöhet”. Aztán a harmadik napon szívelégtelenségben meghalt az édesanyám… Akkor megfogadtam, többé ki nem ejtek ilyet a számon. Mert jöhet, még mindig jöhet rosszabb, hiszen igenis van még érték az életemben: a lányom, a munkám és az egészségem.
Három fal és a szélfogó
A statikusok megállapították: a ház életveszélyes, a kerítésre is kitették a figyelmeztetést.
– Szóban is intettek. Nem volt mit tenni, 9-én bementem az önkormányzathoz a bontás ügyében. 3-4 óra múlva már el is dózerolták a házat. Azt hittem, szólnak majd, hogy jelen lehetek, talán a tető új anyagából valami visszamenthető, de úgy látszik, sürgetőbb volt. Megértem, a tető veszélyeztette a szomszédokat. Mire ideértem, már csak a toldalék három fala és a szélfogó fala állt. A szomszéd néni házát is az én portámra tolták, de nem tehettek egyebet. Sajnos közben az addig épen maradt kerítésem is megsérült. Nem tudom, talán valamennyi OSB-lap és tégla még felhasználható volna… Nem tudni, az állam részt vállal-e a magáningatlanok helyreállításából. El se nagyon merem hagyni a várost, mert félek, hogy lemaradok valamilyen információról. Nagyon hiányolom a hangosbemondón való tájékoztatást. Őszintén: még abban se merek reménykedni, hogy megjelennének a segítők, legalább ez a romhalmaz eltűnne innen… Nem vágynék már csak egy szoba-konyhás kis házra, fürdőszobával, amiben ketten ellakhatnánk. Újra a magunkéban.
Külön és együtt
Andrea kislánya, Bartos Nóra Lili riportunk idején épp Gárdonyban nyaralt, „árvízi gyermekként”. Előtte ilyen minőségben Zánkán is volt, s még készül a Csattogó-völgyi kézművestáborba is, majd pedig augusztus 8-tól Dobogókőre hivatalos.
Talán ha ez a „táboridény lemegy” édesanyjával közösen is kikapcsolódhatnak. Ugyanis egy idős házaspár felhívta az iskolát, hogy egy árvízkárosultnak közvetlenül szeretnének segíteni. Andreával hozták össze őket, így neki küldtek 10 ezer forintot, majd pedig meg is hívták kettejüket magukhoz pár napra Nagykátára.
Lili, mint édesanyja meséli, amikor először látta meg otthonuk romjait, sírógörcsöt kapott. Néha azóta is felsír éjjelente: „Menjünk haza, és jöjjön vissza a Nagyi!”
