„Itt valamit mi nagyon elrontottunk. Megengedtük, hogy elromoljon”

Bertolt Brecht művét Telihay Péter rendezésében mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. A főszerepet a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, Margitai Ági (1937-2014) alakította. Az Észak-Magyarország interjújában a beszélgetés elején leszögezte: „úgy érzem, és így is akartam, hogy az én Kurázsim egy élő, eleven nő. Ez a nő még élni tud, és még nő! Nem szokták nőnek játszani. Pedig a mai korban egy asszony, akinek három felnőtt gyereke van, még sokkal fiatalabb is lehetne, mint én. Ennek a nőnek az alku a vérében van, szereti az üzletet, szereti a munkáját, mert ez az ő munkája. 
A rendező úgy jellemezte Kurázsi mamát, hogy ő korunk hőse, a nagy túlélő. De ennek ellenére is vitatott hős – segített az újságírói kérdés a karakter kifejtésében.

„Úgy gondolom, ezerféle dolog van az emberben. Csak az a különbség, hogy mi az, amit ezekből az érzelmekből, gondolatokból előreengedünk, megmutatunk. A színésznek az a dolga, hogy ezt mind előrehozza, kibányássza önmagából. Mindenféle életérzés bennünk van, de engem elsősorban gondolatilag érdekelt a dolog. Látszólag csak a háborúról szól az előadás. Pedig ez sokkal több annál, a legkülönbözőbb élethelyzetre érvényesek lehetnek ezek a megoldások. Számomra az életről szól, arról, hogy minden percben válaszút előtt állunk, döntenünk kell, és időnként kénytelenek vagyunk kompromisszumokat kötni. Mert pragmatikusan kell élni, és túl kell élni. De előbb próbáljunk meg válaszolni a kérdésre, hogy mennyi engedményt tehetünk, hol az a határ, ameddig elmehetünk? Ezt senki sem tudja pontosan megmondani előre. Kurázsi jót akar, a gyermekeinek kapar, csak közben nem veszi észre, hogy mindent elveszít. Ha jelenetekre bontom az előadást, akkor azt látom, hogy igaza van. Igaza van, amikor nem akarja egyből odaadni a fia életéért kért pénzt. Pedig meg akarja menteni Stüszit, de van egy nyomorék gyereke is. Gondolnia kell arra is, hogy mi lesz utána, hogyan fognak élni. Csak kicsikét „túlalkudozta magát”. Vannak helyzetek, amikor nem lehet okoskodni. Ezt nem tudta Kurázsi. Erre kell figyelnünk, mert - ha kicsiben is - de ez mindennap előfordulhat mindnyájunkkal” olvasható a válasz a harminc évvel ezelőtti interjúban. 

Napjainkban elég sok szó esik a túlélésről, a kivárásról – kötötte az akkori jelenhez a témát Filip Gabriella.
„Pedig pár évvel ezelőtt én is azt hittem, hogy nem erről fog szólni a világ. Tele energiával vártuk a változást. De itt valamit mi nagyon elrontottunk. Megengedtük, hogy elromoljon. Lehet, hogy nem mi csináltuk, de hagytuk. Én mindig keresem önmagam felelősségét is. És ha egy kicsit közelebb megyünk, ha megkaparjuk a dolgokat, kiderülhet, hogy mindenben benne vagyunk. Semmi sincs teljesen nélkülünk. Erről szól különben a Kurázsi is.”

A művész a gondolatot továbbfűzi, a saját szakmájára is vonatkoztatva: „a színészet, a színészet minősége elvesztette régi fényét és dicsőségét. A színészek szavának valaha rendkívül nagy súlya volt, és mostanra valahogy elveszett a céh becsülete”. Úgy látta: az elveszett becsületet csak kemény munkával lehet visszaszerezni. A „semmi pénzért” végzett kemény, nagyon rossz körülmények között folytatott munkát adottnak tekintette. És volt válasza arra is: mindezek ellenére mi tartja a pályán a színészeket.

„Az őrült pályaszeretet. Az, hogy imádják a színházat. A jó társulat kialakulása a vezetéstől is függ, de nem csak attól. Szerencsés esetben sok olyan ember kerül egymás mellé, akik együtt akarnak dolgozni, közös, legalábbis megközelítőleg közös ízléssel és erkölcsiséggel. Persze a dolgok rendje szerint előbb-utóbb a legjobb társulatok is felbomlanak” – idézzük a harminc évvel ezelőtt megjelent interjúból Margitai Ági válaszát.