Az avasi bor legendája. Mi köze a részeges manócskákhoz?

Ezt a történetet egy idős bácsitól hallottam nagyon régen, akinek egy hatalmas pincéje volt az Avas oldalában. A családja már időtlen idők óta Miskolcon élt és szájról szájra adták tovább egymásnak ezt a históriát. A borospincékről és a szőlőtermesztésről szólt az elbeszélése.

A mai Avas borospincéinek keletkezése az idők homályába vész. Senki nem tudja, mikor építették, vagyis vájták, faragták az első pincéket. Ugyanez a helyzet a szőlőkultúra meghonosításával is. Persze a kettő nyilvánvalóan együtt jár(t).

Az első miskolci szőlő-adásvételt 1494-ből ismerjük. Dobó Ágota, Klára és Dorottya, Fülöp Tamásnak adják el anyjuktól örökölt szőlőjüket az Ágazat-hegyen. 1499-ben pedig Balázs Máté özvegye, Erzsébet és a Máté fivérek adásvételeről szól a fáma.

Kérdés, miért ez lett a nevük

Érdekesek a szőlőhegyeink elnevezése. Az összes ma is megvan, középkori eredetű bizonyítottan, de valószínűleg már a honfoglaló, ideérkező magyarság nevezhette el a városunkat körülölelő hegyeket, dombokat. 

A Szentgyörgy az itteni, középkori eredetű kápolna után kaphatta a nevét. A Győrfele, Bábonyibérc a szomszédos helységektől eredeztethető. A Likoldal, a Kerekhegy, a Nagy- és Kiságazat a területi formája után kaphatta a nevét. A Középszer a Csaba és Miskolc közötti határrész elnevezése. A Bedegvölgy elnevezést Pesty Frigyes a Nyári de Bedegh családtól eredezteti, de ezzel az elnevezéssel már akkor is találkozhattunk, amikor még ők nem voltak jelen a környéken. Valószínűleg a beteg szavunk után, valamilyen természeti vagy egyéb káresetből adódóan kaphatta nevét a terület. Az Örömhegy elnevezéséről többször írtam már, a tatárok elvonulását ott ünnepelte a város polgársága a legenda szerint. Az Istenhegy és a Kálnás elnevezés az idők homályába vész, valószínűleg szakrális eredetű, a Kálnás-Kánást a kánai menyegzőből is eredeztetik egyes forrásokban. A Ruzsin pedig akár a ruszin szóból is alakulhatott, ruszinok által művelt szőlőhegy gyanánt.

Sok a beomlott pince, és nem tudni kié

Miskolcon az Avason, a Tetemváron és a Bábonyibércen volt a legtöbb borospince, számuk a "csúcson", akár az 1800-at is elérhette. A legtöbbjük a Avason volt található, ahol ma is körülbelül 800 pincét vehetünk számba. Manapság nagyon soknak közülük nem tisztázott a tulajdonjoga, sok beomlott vagy nem megközelíthető, illetve sok rejtve is van a szemünk elől.

Városunkban soha nem volt annyi szőlő, amely ennyi pincét igényelt volna. Kereskedőváros voltunk, ahol a pincékben a borokat tárolták és érlelték. Nagyon kevesen tudják, hogy Miskolc félezer éven át a borkereskedelem központja volt és ebből élt. A miskolci bor is kitűnő minőségű, ízletes, a tokajival vetekedő minőségű lehetett.

A filoxéra vész ugyan véget vetett a jelentősebb a bortermelésnek, a borospincék azonban a polgári szórakozás központját jelentették a XIX. század végétől a XX. század közepéig. Az "átkosban" sajnos nem törődtek sem a pincékkel, sem a piciny borházak jellegének megóvásával, így jelenleg nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő hihetetlen lehetőségeket.

De térjünk vissza a legendához!

Hangos volt a nevetéstől a Manóvár

Réges-régen, a történelem előtti időkben, amikor még nem létezett Miskolc vagy Diósgyőr, a mai Avas területén manók éltek. Az ezen a vidéken található sok-sok pince mind az ő kezük munkája. A vulkáni tufába nagyon könnyen tudtak barlangot vájni maguknak, amit kényük-kedvük szerint alakítottak ki.

Nyáron a manók minden reggel a hegy mellett csörgedező kis patakba jártak le fürdeni, télen pedig bebújtak a pincéjük legmelegebb sarkába, és ott vészelték át a hideg időszakot. Egyre többen és többen költöztek ide, annyira elterjedt a manók között az, hogy milyen csodálatos ez a környék. Egész nap csak játszottak és egymást szórakoztatták, mindig hangos volt a nevetéstől a Manóvár. Igen Manóvár, így nevezték egymás között a pincékkel teletűzdelt domboldalt.

Egyszer egy szép napon arra gondoltak, hogy valami hasznos dolgot is ki kellene találniuk az állandó játékon és mókán kívül, valami igazán komolyat. Tudták, hogy kit kérdezzenek meg erről: nem mást, mint Borbolát, a manók bölcs fejedelmét. A vezetőjük rögtön tudta mivel érdemes ezen a kivételesen jó minőségű földön foglalkozni: szőlőtermesztéssel és bor készítésével. A manóknak tetszett a bölcs vezérük ötlete, aki a kezdet kezdetén öt tőke szőlőt adott manóinak.

Ettől kezdődően indult meg a szőlőtermesztés az Avason, a leszüretelt gyümölcsöt pedig fahordókban vitték le a pincékbe és ott érlelték. A kis manócskák nagyon jó gazdának bizonyultak és hamarosan az egész Avas-hegyet szőlő borította.

És, ha már szőlő, akkor természetesen bor. A föld és a szőlő alkalmas volt a kitűnő bor készítéséhez. Ezek az ügyes kis emberek pedig nagyszerű munkát végeztek. Aranysárga, olajszerű, testes, kitűnő italt készítettek belőle.

Igen ám, de a kis huncut emberkék túlzásba vitték a szőlőből készült nedű fogyasztását. Hamarosan minden nap bódult állapotban lévő manókat látott a fejedelem szerte Manóvárban. Ez nem tetszett neki, mindent megpróbált, hogy leszoktassa őket a hegy finom levéről. De nem sikerült, a manói napról napra többet ittak, ennek köszönhetően az egykori szorgos kis településből egy szedett-vedett, részegeskedőkből álló közösség lett.

Ezért Borbola úgy döntött, hogy a messzi hegyekbe költözteti egész birodalmát, ahol többet nem tudnak bort termelni maguknak.

Így is történt. A mai Tátra havas bérceit jól lehet látni tökéletesen tiszta időben az Avas tetejéről, pontosan azt a területet, amit Borbola nézett ki manóinak. Oda költöztette őket, azokat a kicsi emberkéket, akik ezen a földön meghonosították a szőlőtermesztést, és hosszú, fáradságos munkával létrehozták a majd' ezer pincét az Avas oldalában...

Néha gondoljunk rájuk, ha tekintetünk az Avasi kilátón időzve a magas hegyekre téved...

A történet a képzelet szüleménye, a valósággal való hasonlatossága csak a véletlen műve lehet.